2007. október 31., szerda

Puzzle

Ma valahogy olyan témák jöttek elő a kurzusokon, amik teljesen ráilleszkedtek a tegnap délutánomra, különösen egy beszélgetésre. Egyszerűen azt éltem meg, hogy ugyanaz megy tovább, csak más fórumon, de bennem ugyanarra csatlakozott.

Az első, ami tetszett, hogy még soha nem hallottam jogi szempontból tárgyalni Jézusnak azt a mondását, hogy ha valaki társát bolondnak nevezi, méltó arra, hogy törvényszékre adják. Azért tetszett, mert tényleg, kis dolgokkal indulnak általában a nagy konfliktusok, s Jézus már a gyökerére felhívja a figyelmet. A tegnap délután pedig arról beszélgettünk, hogy meddig is kell elmennie egy kereszténynek, hányszor is kell adnia egy koldusnak, honnan tudja, hogy a koldus mire költi stb. Ez csatlakozik erre a történetre: Jézus a gyökérre irányítja a figyelmet, vagyis affelé, hogy bennem mi van, amikor valamit teszek, s mit indítanak el szavaim, tetteim. Jézus elmegy addig az életében, hogy a rokonai el akarják vinni, mert megbolondult, olyanokat mond. Mi viszont szeretnénk biztos kereteket, ahol mozogni lehet, keresztény is, de kényelmes is. Kompromisszumszagú, de hát nekünk is normális embereknek kell lennünk, nem?

Ahogy ezzel elvoltam, a következő órán az jött elő, hogy a feltámadási szertartást milyen időpontban tartják egyes helyeken. Ekkor mondta a tanárunk, hogy sok pap arra hivatkozik, hogy az emberek félnek éjjel, s ezért estére teszik a szertartást, akkor is, ha még világos van, de nem lehet kockáztatni. Aztán a következőket mondta: „Kérdem én: ha az emberek Karácsonykor nem félnek elmenni az éjféli misére, akkor Húsvétkor miért félnek?” Nagyot nevettünk, de komoly a kérdés, mert utána hozzátette, hogy mi vagyunk azok, akik ezeket kreáljuk az emberekben. Ők pedig elfogadják, megszokják, s itt kezdődik a szokás hatalma, amit nem kell bemutatni. Mindez pedig ismét csak rácsatlakozik bennem arra, amit fentebb írtam, mert mintha itt is lenne egyfajta kompromisszum a kényelem és a kereszténység között. Elég csak az ősegyházat nézni, hogy lássuk, hogy ezt másként is lehet...

Mi a válasz? Magunkban magunknak kell keresnünk... Részemről mindez csak gondolatfelvetés, mert már régebb is érdekelt ez a téma, s most újra előjött, tehát fontos.

A legszebb számomra maga a folyamat, ahogy egymásbaillenek azok a történések, amelyeket függetlennek gondoltam, beszélgetések és órák, személyes és külső fórumok. Ez pedig arra irányít, hogy jó-e elgondolni, hogy mi hogy van... Egyre inkább az tűnik jónak, hogy legyek... s utána visszanézzek...

Valaki puzzlet játszik az életemben...

2007. október 30., kedd

Szerusz ember

Én má’ eccer rég nem írék neked, de most bépótolom, értetted-e. Szóval mostanság azon kezdém az agyamot futtatni, hogy vajon Csaba királyfinknak a Csillag-ösvenyre mi kellett, vagy ott meddig ült, me’ ahova mi székelyek elmenyünk otthonról, ott feszt kell valami engedélyféleség, hogy ottlehessünk.

Ugye először es, ha a megyéből kiléptünk, s kicsit hosszabban vótunk távol, abba helybe flotántot* kellett üttetni a buletinbe**, me’ a policok*** kérhették akármikor.

Osztán eljött annak es az ideje, hogy kinnebb ereszkedjünk, s akkor Kolozsváron kellett vót abba a nem nagy szobába esszezsúfolódjunk, hogy vízumot kapjunk Magyarba. S ha ez meglett, akkor kint valahogy esszehozódott egy szállásbejelentő-papíros, s akkor kint valánk. Osztán utánna kellett vóna letelepedési es, de hál’Istennek reánk köszönt vót az únió, sígy direktbe kaptunk tartózkodást, nem es akármennyire ember, öt évre. Eppe tegnap erről beszélék egy finn s egy szlovén komával ember az egyik szünetbe, s megvótak erőst hökkenve, hogy nekem nincs magyar állampolgárságom, s inkább azon, hogy mé’ nem adnak egyből, de nem vót, mit mondjak, csak azt, hogy evvan.

Most pedig, hogy ide olaszhonba vetett a Gondviselő, itt es ma nekiláttunk vóna, hogy valamit szerezzünk, ha má’ itt vagyunk, legyen törvényes. De itt osztán a tartózkodási engedélyt a haláleseteket béjelentő iroda mellett kell csinálni. Sejtettem má’ ebből, hogy a dolog halálra van ítélve, s így es vót, me’ a zolaszok tíznek csinálják meg egy nap, s fél tizenegykor még kettőnél tartottak, úgy, hogy prenotációt kell csináljak, s akkor remélem sikeredik valahogy, na.

Há most azon vagyok nap mind nap, ember, hogy a Mennyországba jó előre béjegyeztessem magamot, me’ nem lehet tudni, ha’lám. De odafenn elég jó kapcsolatai vannak a Rendnek es, nekem es, ejsze nem kell ekkora bonyodalom... s remélem ember, hogy kilencven nap után nem dobnak ki, akkor es, ha ott a napok másképp számolódnak...

A székelyszimpatizánsok figyelmébe a „csillagösveny”:
*olyan pecsét vagy öntapadós, amit a személyibe tesznek, s feljogosít arra, hogy más megyében hosszabb ideig tartózkodj
**személyi
***rendőrök

2007. október 28., vasárnap

A paradoxonok

Valahogy a pénteki napomat átszőtte a paradoxonokon való gondolkodás... Nem különösebben kerestem, jött. Ghirlanda atya, a jogtanárunk, nagyon érdekes szempontra hívta fel a figyelmünket, s ezzel indult. Azt mondta, hogy azért tudunk bűnt elkövetni, mert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett minket. Mert Ő szabad, s minket is szabadnak alkotott... Óriási paradoxon: azért vagyok képes rossz döntéseket hozni, mert Ő szabaddá tett, hogy dönthessek, Ő, aki JÓ...

Közben állandóan bennem van a nevem és a lényem paradoxona is, amit az Ő humorának tartok...

Aztán ahogy ezt hordozgattam, este szembetaláltam magam a Római levéllel, ahol Pál a tövisről beszél, amit testében hordoz, s bár jót akar tenni, mégis a rosszat teszi, újra egy ellentét... Aztán ez hozta elő belőlem azokat a tapasztalatokat, amikor azt mondtam magamnak, hogy nincs időm imádkozni, mert sok a dolgom. Aztán el kezdtem még imádkozni is, s ezáltal több időm lett... Mi ez? Nem tudom, nem értem, minden paradoxon titok...

Egy viszont biztos, ha így alkotott, akkor ez nem véletlen... A tövissel kapcsolatban pedig újra előjött bennem, amit már tudok, de jó, ha erősödik: a bűn az a pont az életemben, ahol Isten legkönnyebben be tud lépni, mert itt aztán végképp nam vagyok tökéletes... Kiszolgáltatott vagyok... Rászorulok...

Köszönöm a paradoxonokat...

2007. október 23., kedd

Helyzetjelentés

Valami felborult.
Elengedtem? Elszakadt?
Nem tudom...

Keresem, hordozom,
vezet, kísér,
együtt vagyunk, de hol vagy?

Most belém hasít,
fáj, de biztos vagyok
benne, hogy tanít.

Elengedtem...
Vagy elszakadt?
Nem tudom...

Segíts, hogy Benned bízzak...

2007. október 19., péntek

Mi az, ami összeköt?


Ma chateltem valakivel... Szinte négy éve, hogy nem tudunk egymásról. Most megjelent a Messenger-listámon. Négy év hosszú idő, de mégis egész beszélgetésünk alatt azt éreztem, hogy folytatjuk. Nem újrakezdtük, hanem valami megy tovább. Hogyan? Nem tudom, elfogadom, s örülök, hogy így van...

Ahogy aztán mesélt és meséltem, olvastam és olvasott, lassan sok minden kiderült számomra. Persze a négy év gazdag volt eseményekben mindkettőnk számára... Mivel pedig más-más úton járunk mások az örömök és a nehézségek, de jó volt tapasztalni, hogy a forrás ugyanaz. Az ÉLET erejét érezte és érzi ő is, éreztem és érzem én is. Akkor esett le, hogy Ő köt össze minket...

Köszönet... IDE is, Oda is...

2007. október 15., hétfő

Csak figyelni kellett...


Ma nagyon érdekes volt az estém. Kicsit hamarabb mentem át misére, fáradtan, náthásan, beültem, s csak ott ültem. Aztán néztem, ami előttem volt... Meg magamra is pillantgattam... Kis idő után megjelent...

Azt fedeztem fel elsőként, hogy nem is vagyok vasárnapiasan öltözve, hiszen nem vettem inget. Pedig szoktam... nahát, ilyet. Aztán felnéztem, s egy mondat jött: „Nekem így is jól vagy.” Sokat mondó volt... Nem azért, mintha nem szeretném vasárnap az inget, vagy nem érezném jól benne magam. Nem... Csak arra tanított most, hogy nem kell megfelelnem Neki. Ezzel pedig nemcsak az ingre gondolt...

Aztán újra felnéztem. Ekkor a misekönyvön akadt meg a szemem. Az jött elő, hogy az élet pont olyan, mint egy könyv, minden lappal új nap kezdődik. A különbség csak az, hogy amikor lapozok, a lap eltűnik... Viszont, ami ennél is fontosabb, hogy Előtte mindig tiszta lappal indulok, csak én hiszem azt sokszor, hogy ez nem így van... Ő mindig megadja az új lehetőséget...

Csak figyelni kéne...

2007. október 13., szombat

Együtt


Ha merjük hozni kincseinket, mind személyes, mind közösségi, mind nemzeti szinten, vagy bármilyen szinten is legyen, gazdagítjuk egymást, nemcsak gondolatokkal, tapasztalatokkal, hanem belső élményekkel, érzelmi megmozdulásokkal is. Ez volt a tapasztalatom ma este, az első közös misénken, ahol ötvenen voltunk, húsz országból, ez a közösségünk. Fantasztikus hangulat uralkodott, mert együtt VOLTUNK...

Nagyon szép élmény volt a teljes mise, de különösen megérintett a madagaszkári társaim éneke. Spontánul kánonban és több szólamban énekeltek, hihetetlen mély és mégis könnyed spirituálét. Az arcok átváltoztak, mind közelebb kerültünk, ide is, oda is...

Aztán utána közös vacsora, amelyet önfeledt játék követett, nagy nevetésekkel, lelkesítő „olvasmányokkal”. Jó tapasztalni, hogy bár sok mindent gondolnak rólunk, s még többet mondanak, de mi ezek és ilyenek vagyunk. Mindenki más világ, s mindenki így van jól ebben a közösségben...

Igen: Isten országa köztetek van (Mozambiquetól Magyarországig, s azon túl is).

2007. október 6., szombat

az ÉLEThez

a mát köszönöm…
ahol ketten vagy hárman…
és megtörtént…

akkor csak érzés volt…
most már többet látok…
köszönlek…

s őket is…

Na, te komám,

há én elég rég má, hogy nem írék neked, úgy, hogy most megemberelem magam, s valamit blogra vetek ejsze, ha má időm es van, s az es amiről neked bészámoljak. Má a skypeos beszélgetésünkben említettem vót, hogy kimentünk pár napra Santa Marinellara. Az osztán szép hely, ember. Mármint nekem ne, az olyan székelynek, aki tengert csak álmában lát, ha szépet álmodik. Azé me az ottlakóknak ez olyan egyértelmű, mint ahogy a Napnak minden reggel fel kell keljen. Biztos, ha kaszát mutatnék nekik, s két rendet leakasztanék, ők es megneznének, hogy mivel tornászok. Ez má csak ilyen. De addig jó, amíg még ezekre rea tudunk csodálkozni. Me, ahogy Tánczos Vilmos bátyánk írja, az élet tényleg olyan is lehet, mind a kicsi gyermek inge, rövid és szaros. De most eppe nem így érzem, értetted-e!

Na, de kicsit elkanyarodék... Szóval olyan szép helyen valánk ember, hogy a szemem, bár próbálkozott, bételni vele nem nagyon tudott. Előtted a nagy tenger, hezza csapódik a sziklákhoz, a hullámok hátán lovagolnak a napsugarak. Mondom neked, hogy fáin vót. Elég sokat bámészkodtam ott a parton ezekben a napokban, s hallgatóztam nagyokot. Közbe még oda es elmerészkedtek a gondolataim, hogy bezzeg ez csak kevés székelynek adatik meg... De aztán hamar reajöttem, hogy ők enékül es eppe jól megvannak...

Ott osztán egész nap azt bogoztuk, hogy ha’ lám a mi közösségünk mitől funkcionálna jobban. Ezt nézegettük meg minden odalról, s született is ez-az utánna. Kicsi kevéskémet magam es hezzatevém, amit a tarisznyámból úgy fél kézzel elévevék, s tetszett vala es nekik. Csak annyit mondtam, ha mindenki megcsinálja a maga részit, akkor a közösség működni fog. Osztán, hogy így van-e vaj nem, majd kiderül, de most ennek kell nekifeküdjünk...

Várom, ha’ lám, mikor jössz erre felé, me van nekem egy olyan ötvenhárom oldalas féle olvasnivalóm, amiből azé vagy két cikket béolvashatnánk. Szóval, ha méges erre felé vetődsz, szójál, hogy az olvasóállványt készítsem elé.

A jó Isten áldása szakadjon Reád,

komád: Estány

Eljött ... vagy én voltam jelen?!

Ma kicsit újra előjött bennem, hogy mitől lehet szép a nap... Mert ma este úgy érzem, ez egy szép nap volt. Mindenekelőtt az él bennem, hogy a szépség nem könnyedséget, vagy tehermentességet jelent. Ha most visszanézek, azok a napom legszebb pillanativá váltak, amelyek valamilyen feszültséget hordoztak, vagy szembesítettek magammal... Mert így sokat tanulhattam...

Ugyanakkor jó volt érezni, s beszélni arról, hogy az élet a jelen pillanatban zajlik. Ez számomra együttlét magával az ÉLETtel. Nagyszerű élmény megérezni ezekben a helyzetekben Őt, ahogy jelen van, közel jön, meglep ... csak arra várt, hogy teret kapjon. Magam előtt van a napom... Nem volt sok esélye, de azért mégis voltak pillanatok, tekintetek, ahol ott volt... Megszólalt... Simogatott... Másokon vagy épp rajtam keresztül... Másokat vagy épp engem...

Hogy mitől szép a nap? Nem tudom... Az enyém szép volt, úgy, ahogy volt... Örültem, hogy eljött... vagy én voltam jelen?!

2007. október 2., kedd

A ritka percek...

selyemszalagát most újra felbontottuk. Sokszor később lesz világos egy ünnep összetettsége. Most így jártam. Ahogy újra találkoztam leendő közöségemmel, ahogy körülvettek és meséltek, kérdeztek, megérezhettem, hogy a szívükön viselnek, és benne is hordoznak. Fantasztikus élmény volt, ahogy újságolták, hogy mind közösségi, mind egyéni szinten gondoltak rám. És most nem a rám a fontos, hanem, hogy gondoltak. Az, hogy egy család vagyunk, ahol az egymásrafigyelés lételem...

Aztán ugynígy érintett az is, hogy e családon kívüli emberek, akár jelenlétükkel, akár másként küldték szeretethullámaikat, melyek odaérkeztek, összegyűltek, s a Szeretet erejével egyesülve formálták ezen ünnepet. Jó volt tapasztalni ennek erejét, és köszönöm Mindenkinek külön-külön ezt a figyelést és együttlétet...

Az ÉLETbe való gyökerezést kívánom Nektek és magamnak egyaránt. Vele lesznek még szép ünnepeink...