2010. december 10., péntek

A nagy ajándék nagy öröm:) A jól kibontása pedig szenvedéssel jár, mely nemesít, épít és fáj... És ez így van jól...

2010. december 7., kedd

esős reggel

szürke felhők alá bújt a Nap.
hallgat. én sem kérdezem.
fénye hiányzik, de hát legyen.

és másfelé nézek. a mindenség
részecskéi közt egy apró
Manó jön szembe, tenyere
kitárva, szemében élet.
mosolygok. hallgatok.
kérdésem nincs. kincset találni
manapság nehéz, s kincskereséshez
merész tervek között
elvész, ki spontán nem talál.
de ki baráti szót ily könnyedén
kap, s pihentető mosolyt, ha
fáradt, az kincset talált. apró,
gyűszűnyi kincset, melyben
láthatja őt és önmagát.

a kincs pedig érték,
de elrejteni véka alá
csak úgy önzőség lenne, s
rejtegetni kár. inkább szemébe
nézek, s vállalom, hogy kincs,
érték a barát, mosolya, szava,
hangjának dallama feltör
héthatárt. így hát más nem
marad, a háláé a szó,
köszönlek. igen, Téged,
gyűszűnyi kis Manó:)

2010. december 5., vasárnap

2010. november 30., kedd

mesedallam

rohanós napon is mesedallam,
tán halkabban,
csendesebben,
manóban és óriásban,
fel-fellebben, meg-megrezzen,
mosolyogtat, éltet, úgy döntöttem,
kicsit élek,

még...

2010. november 29., hétfő

cserben hagytak ma a szavak...
így hát számon lakat marad,
s csak szívemből indul el
egy-két dallam, igen halkan,
s ha a szíved nyitottan van,
belopódzik bátor-halkan...
fogadd el, hogy imigyen van.

2010. november 28., vasárnap

eltévedt egy napsugármanó.
a tél fagyos arcára mosolyt
hozó fénnyel töltött puttonyát
kinyitva az egyedül csak állt-állt,
s egyszer csak elolvadt alatta...

2010. november 27., szombat

2010. november 20., szombat

Fáztunk. Kezemet dörzsöltem. Csengettünk és az ajtó előtt álltunk. Vártunk... Csak arra tudtunk gondolni, hogy bejutunk. Kényelmesen leülünk majd, és ott várunk. Négyen voltunk. Egyikünk hajléktalan. Amint ott vártunk, megszólalt: - Ez a szép pillangó is fázik. És tényleg, az ajtó deszkáján ott volt egy barna pillangó. Észrevette. Ő vette észre. Csak ő vette észre. És ahogy nézni kezdtem örömét, már nem is fáztam...

2010. november 3., szerda

Kapcsolat

Fájdalom és kapcsolat. Összefüggő szavak. De ahol emberek vannak és komolyan gondolják, hogy ők együtt és ott vannak, ott igenis helye van a fájdalomnak. A hepe attól lesz érdekes, hogy van hupa is... Benne lenni persze nem nagy élmény, sőt, a hupából a hepe sehogy sem akar látszani, de a tudat, hogy van, mégiscsak abból táplálkozik, hogy voltam már ott, talán nem is egyszer... Nem marad más hátra tehát, mint a türelem. Logikusnak logikus, de fájdalmas... De a várakozás olyan gyümölcsöket érlel, amelyek egy életen át a kosaramban maradnak.

Az este Pál Ferit hallgattam. Felvázolta a következő témát, és el is kezdte a sort. Megrázó, hogy mi minden hatással lehet egy kapcsolatra, legyen az párkapcsolat vagy barátság vagy másmilyen. Mindenben ott vagyok én teljes hátteremmel. Ő most a családról beszélt. Innen megérkezni egy kapcsolatba hosszú, fáradságos út, és időnként még egy-egy állomás visszahúz, de mégis ez az egyetlen út. Nem elakadni, de végigjárni az anyát, apát, testvért és önmagam. Megvan minden aprócska lépésnek a nehézsége, de a szépsége is.

2010. október 31., vasárnap

én vagyok

Napsütésbe burkolózott vasárnap
fényedbe öltöztem...elhallgattál,
eltűntél, dolgaid tengerének
mélyére merültél, s csak titkon
remélhetem, hogy feltalálsz majd.
Látom fényedet, hiszek Benned,
tudom, hogy megleled utadat, s
ne lepődj meg, ha fénycsóváddal
felszínre érsz, s napraforgót látsz
a mindent betöltő fövenyen...
én vagyok...

2010. október 24., vasárnap

Reggel Veled

Reggelem Rólad regélt...

És szemem visszahunytam,

hogy halljam az egész

költeményt... Elaludtam.

A Rólad szóló szavak ágyán

nyugodtan ringatóztam,

s álmomban tündéri Lényeddel

találkoztam. Ott maradtam.

Örökkétig...

2010. október 16., szombat

Frusztráció vagy szent düh?!

Érdekes élményben volt részem a minap. A Mátyás templomba mentem misére, és kicsit hamarabb érkeztem. Rózsafűzér volt. A rózsafűzér vége utáni és a mise előtti csendben egy félmondat csapta meg a fülemet. A másik oldalról jött, idős női hang suttogta rettenetes dühvel: "ha tudnám, ki az, eltörném a kezét, az biztos". Az első reakcióm cinikus mosoly volt: mitől is keresztény az, aki templomba jár? ill. mondhat-e ilyet egy gyakorló keresztény... Halvány ítélkezés is elindult bennem, de azt megállítottam. Azután meg az ugrott be, hogy Jézus nem mondott ilyet, de maga is ostort font is kiűzte a templomból az árusokat. Akkor mi legyen? Engedjem csak úgy el, hogy ez konkrétan megtörtént? Nem foglalkoztam a kérdéssel, részt vettem a misén. De a gondolat nem hagyott nyugodni. Minden tiszteletem a hagyományos egyház előtt, és mélyen megérint az idős asszonyok közös imája, meghat az a következetes kitartó imádság, amit nem egyszer tapasztalunk templomokban. Ugyanakkor nem tudok elmenni amellett sem, hogy egyedülálló, özvegyen maradt idős hölgyek vagy vénleányok időnként produkálnak hasonlót nemcsak templomi környezetben, hanem máshol is. Erről azt gondolom, hogy nem a krisztusi szent düh, hanem emberi frusztráció. Gyökereihez érdemes lenne egyszer lemenni, mert az a sejtésem, hogy pontosan a leghitelesebb és legmélyebb keresztény tanítás figyelmen kívül hagyását találjuk ott. Ugyanis a szeretet, a megbocsátás, a kommunikáció - kommunió főtanítása az evangéliumnak. Személyes felelősség is lehet benne, de úgy gondolom, az egyházi vezetés, az evangélium hirdetőinek felelőssége is ott rejlik abban, hogy nagyon sok ember a kereszténység felszínén túl nem láthatja meg a mélyen rejlő értékeket. Talán ezen egyházi vezetés érdeke, hogy a felszínen tartson minket? Nem hinném... Vagy csak megszokták? Nem tudom... Talán ez így a legegyszerűbb. Kevés energiával működik... De meddig? A jelek nem a felszínes, hanem a mély és meggyőződéses kereszténységnek ígérnek jövőt! És mindannyian felelősek vagyunk e mélység továbbadásáért, ha egyszer is megtapasztaltuk...

2010. október 11., hétfő

Neked...

Lelkemet darabokra szedte,
létemet megkérdőjelezte,
ingét magára vette,
s halkan köszöngetett az ősz...

Most már komolyan vettem...

Aztán napfénybe borult,
árnyéka hűvös, fénye
meleget nyújt, s én észrevettem,
hogy szívem csendjében,
csak úgy halkan, a maga módján,
megszólalt az Isten...

Reményem, létem újraéledt,
s bizalmam örök... türelmemet Tőle
nyertem, így nyugalma takaróját
magamra terítettem, szívem közepén
kényelmes helyet készítettem,
s oda várlak, ahol foteled mögött
ott áll az Isten... s hol fejemet
titkon öledbe tenni vágyom...

Maradjunk befejezetlen...

2010. október 2., szombat

tarka kő. csend. örök.

tarka kövekkel kirakott utunkon
más már nem halad... elhallgatott
a nagy harang, s már csak a
kicsi zeng bele az éjszakánkba,
s én szíved közepén ülve
hallgatom, ahogy mesél, ahogy
zenél, ahogy megszólaltat örömet
s bánatot...
mind a miénk... a
tiéd és enyém...
mert utunkon más nem halad,
csak a csend...
a csend, mely mélyről épít,
mely megtanít, mely elvezet,
mely lelkekben éledez, s teremt
újjá egészen bennem Tégedet,
s Benned engemet... légy kegyes
ó, csend, s én Rád hallgatok,
s utcánk tarka kövein tovább
ballagok karöltve az éjszakával...
Nélküled fáznék... maradj fény,
ne légy árnyék gyenge porszemek
oldalán... légy fény, melyben játszanék
porszemnyi énemmel s maradnék Tiéd
örökkétig... légy fény, légy fényem,
s én békédet őrizném, s őrizem,
csendben, halkan, ahogy egy angyal
ballag a sok tarka kövön... gyengéd
fuvallat, s csak szelét érzed, mert
járta nem kopog a kövön...
maradj, légy fény, maradj
s légy ÖRÖK...

2010. szeptember 19., vasárnap

Hazaút

A villamoson egy fogyatékos nő is utazott kísérőkkel. A körúton egy élelmiszerbolt kivilágított reklámtáblája kötötte le a figyelmét, és mindenkinek mondta maga körül, hogy szép, nagyon szép, és mutogatta... És a szemén látszott, hogy amit lát, az tényleg szép...

Aztán a Margit-hídon ment át a villamos. A budai várat néztem s a Mátyás-templomot. Gyönyörű látvány volt, de nem voltam olyan lelkes, mint a fogyatékos nő a reklámtáblától... Mert az szebb volt? Neki mindenképp... Az szép, ami a szívedben válik azzá...

2010. augusztus 28., szombat

Ugye Te is észreveszed?!

Én még kerestem, Te már
tudtad... Én még nem voltam,
Te már akartad... És lett, és
lettem, és lettünk, és van,
és vagyunk... És hallgatunk...
Csendedben kicsit fázom, vagy
talán nagyon? Nem tudom...
De maradok... talán megfagyok,
de leheletedből életet kapok...

Tudom, hogy Te is fázol,
bőrömön érzem remegésed...
Nem akarom, hogy fázz...
Nem akarnám, hogy reszkess...
De most mást nem tehetek,
elfogadni próbálom csendedet,
s a hideg napok után tudom,
hogy kisüt majd a Nap!

Ugye Te is észreveszed?