Nagypéntek a Kolosszeumnál

Mellettem brazil Miatyánk...
Fölöttem helikopterek...

Aztán csak az esőcseppek
Pattogása az esernyőkön...
Tizenegyedik állomás:
Jézust a keresztre szegezik...
Zuhogni kezd... Mellettem
halkul a brazil Miatyánk,
s fölöttem a helikopterek...

S az eső nem áll meg...
Ő kitart... csak mi vonulunk
haza dolgunk jól végeztével,
s az esőben csak ő marad...
Fenn a kereszten...

Na, megint én vagyok

Hej komám, eccer a zidő jól eltelt, mióta nem írtam neked, de itt annyi munka esszejött, hogy ejsze kalákába se tudnók megcsinálni. Na, de azétt nem olyan nyomorúságos a helyzet, me' egy csepp idő azétt akad mindenfélire. Most éppen megsajnált münköt a zegyetem, az 'szem legalábbes, me' két hét szabadságot adtak, hogy a húsvétot nyugalomba, s annak a maga csendjibe megünnepelhessük. Hát most ez a pihenési alkalom nekem erőssen jól fog, me' egyhuzamba elég sok volt az iskolába járás, s ahogy a marosi rádió zenés üzenetibe hallgattuk vót, hogy Petinek nehéz az iskolatáskája, hát úgy itt a miénk se könnyű, értetted-e. Na, de visszük!

Osztán a tavasz es lassan elkezd egészen nyárias lenni, itt erre felé sokat nem szemetel. De avval a kicsi tavasszal es annyi turista érkezett mind a csepegés. Me' igencsak szép város ez a miénk. Mű es úgz döntöttünk páran, hogy jövő héten meg-megnézegetünk ezt-azt, ha má' a vakáció eppe ebbe a szép városba telik.

De erről jut eszembe, hogy igen sok érdekes dolgot mutattak meg nekünk az elmúlt héten. Mégpediglen levittek minket oda, ahol Péter apostol sírja van értetted-e. El se hinnéd, hogy annak üdején a császár egy egész római temetőt bétemetett, hogy ide bazilikát építessen. Így aztán Péterünk csontjai es odabé vannak. Ha Rómába jársz, mindenképp nézd meg, me' erős fáin. Na, de azétt a zidegenvezetőt is válaszd meg rendesen, me' a miénk olyan fáin menyecske vót, még rajzokat es hozott, hogy megértsük, hogy variálódott Szent Péter sírja, s mi honnét hova került.

Osztán hét elejin a Vatikáni kertekbe vetemedtünk. Igaz, hogy úgy esett, eppe csak vénasszonyok nem potyogtak, de azétt kocsiból es megnéztük, amit érdemes vót. Erről mesélni nem es lehet érted-e, ezt meg kell nézni. Ide olyan valaki vezetett el minket, aki úgy ismeri a kerteket, mind Istók Péter bátyom az esztelneki erdőt.

Ezeket csak ezétt írom, hogy nehogy azt hidd, hogy csak dógozunk itt, azétt úgy állunk a munkához, hogy más es odaférjen. Muszáj es úgy állni, me' ezek se gyurakodnak. Na, de majd egy hetijegyet fizetek nekik Csomafalára, érted-e, ott osztán beléjőnek.

Na, hát egyelőre ennyi, s majd igyekszem néha jelentkezni, addig es kitartást, s ahogy Barni mondá, ha süt a nap, a szalmakalapot ne vedd le!

S az igaz, hogy se Bereckbe, se Eresztevénybe nem mehetünk, de azétt Gábor Áronról emlékezzél meg!

Itt már nincs ereje a szónak...
Elhalkul, jelentéktelenné válik...

Itt csak a lét, az ittlét,
a lét itt... ez fontos.

Ez itt egy másik játék...

Egyszeri és egyszerű...

Megfog, magával ragad,
megtérít... Nincs visszaút...

Aztán csak megyünk... és
nem baj, és... megyünk tovább...

Most ezek fontosak

Anya és halál. Valahogy
ezek a szavak most fontosak.
Ne kérdezz!
Magam sem értem, csak
visszanézve látom, minazt
mi közel jött egészen, s
aztán lassan itt maradt...

Ha gondolatok közé
kóborlok, pillanatok alatt
van magyarázat. Érdekes...
De elég-e most a gondolat?

Ketten vannak bennem... az egyik
hangosan bólogat, másik csak
néz és hallgatag... Őt is kérdezem,
de tovább néz, tekintetével beszél:
van gondolat, mely fontos, de
te nézz és láss...

Lecsengés...
Visszhang...

Aztán újra csak egymagam,
ülök itt tovább, s bennem valami
nyugtalan, majd lassan nézni kezd...
Hogy hova? Talán ahova a halál az anya...

De ez ismét csak gondolat...

S az egyik még mindig hangosan
bólogat, a másik meg néz némán...
Én meg köztük valahol keresem...
azt, ami anyát és halált összekapcsol...

Keresem önmagam...?!

Márk Zsuzsához

Nagyrészt a templomban láttalak...
S legtöbbször beszélnem kellett...
Zavarba hoztál, szégyeltem
előtted szavakba bocstákozni...

Hah! Mintha fényes napsütésben
gyertyát gyújtottam volna...

Mert jelenléted volt, s marad
a tanúságtétel...

Elment...

Vártam, hogy elköszön...

De nem...

Takarót tesznek rá...
Feketét, keményet, érdeset...

Rám ő is takarót hagyott:
puha, fehér, sima...
Benne minden szeretete,
gyengédsége, mosolya...

...

Megsimogatom, s tudom,
hogy VAGY...

BENNE... Magában a Mosolyban,
Gyengédségben, Szeretetben...

Szavak, gondolatok,
ötletek. Lelkesedés, fény,
tömérdek élmény, látás,
érintettség, kilométereken túl
is valahol összeér.

Eggyé...

Igen, eggyé válik. Vagy
lehet, hogy már együtt született?!
És lehet, hogy nincs távolság...
csak mi maradunk, azokkal,
amiket belénk adott, Ő,
akiben mindez összeér, s aki
csodálni hagyja fenséges
ötletét, melyben porszemként,
én is itt vagyok...?!

Válaszolni? Úgy érzem nem is akarok...
Csak nézni...
Benne lenni...
S néha mosollyal jelezni
azt, mi kimondhatatlan...