2007. november 22., csütörtök

Hát te komám,

remélem a nagy hallgatás jót teszen neked, amúgy es arról vónánk híresek, hogy ritkán s töményen beszélünk... Asszem a töménység ilyenkor alakul...

Hej pár napja én es keserűen iszom a teát, s jég nékül, me’ az a kicsi, ami kerül, azt es a lábam köré csavargatom egy kendezőbe, hogy lohassza aszt, ami ott épp növekedik. De nem es a hiúból lejövet ment ki a bokám, s nem es ganyéhányás közbe léptem bé két rossz deszka közé. Mi eppe egy labdát dobigálánk egy akkora s olyanforma szerkezetbe mind egy pityókaszedőkas, értetted-e. Lehet, hogy Kálmikáék jobban ismerik eszt, me’ bisztoson nekik es van az iskolába. Csak az a nehezsége, hogy a labda nagyobb a pityókánál, s így essze kell gyűttsem az erőmöt s a zeszemet, hogy valahogy belécélozzak, de ha nem es örökkétig, de sűrűn sikerül. Szóval eppe ezt a labdát dobigáltuk, amikor felszöktem, hogy a „kas”-hoz közelébb legyek, de jövet az aszfaltra a lábam élivel érkezék, s egy olyan erős valami futott fel a bokám tájékáról, ami osztán a szájamon keresztül távozott a levegőbe. Na innentől kezdve legalább anyira sántálok, mind Csonka Pali bátyom a Kórház utcából.

De a nagy ijettség mellett osztán van más es, me’ itt ember olyan nemzetközi esszefogás jött létre ennek nyomán érted-e, hogy annak párját hét üres faluba meg nem találnád. Me’ egy német esszepakolta a vacsorát, egy cseh házhoz szállította, egy talján orvos megvizitált, egy portugál hozott egy bokafixet, egy ukrán főzte helyettem a kávét (nem olyan zaccost, mind Irmus keresztmámá), egy ír pedig hozott egy francia komédiát, hogy ne unatkozzak belé ebbe a bokarándulásba.

Osztán odakünn nem tudom most milyen világ áll, de a hét elejin elég komolyan reszkettek itt a taljánok, me’ kevesselték azt a három fokot, ami valhogy idekeveredett, s egy-egy úgy reszketett, hogy a kávét a fogai között finom apróra őrölhette vóna. Ekkor gondoltam én belé, hogy Baksa Vilmos bátyom minusz húszba es elindult valami kicsi fát még bészerezni, s olyan olvasnivalót vett magához, amitől se a testje, se a lelke nem érezte vót aszt a nagy hideget...

Hát így most ne, ide a szobámba bézáródtam, s közbe eldúdolgatom aszt a nótát, amit Asztalos Feri barátomtól gyermekkoromba jól megtanultam vót, hogy: Hej sárelő, sárelő, sánta beke állj elő, hej sárelő, sárelő sánta beke állj elő. Víg nóta, táncolja, búsan nincsen aki hallgassa.

Akkor a jó Isten szakassza Reád minden áldását, szerusz értetted-e!

2007. november 9., péntek

ÉLET van

Ma jó volt lépten-nyomon ezt tapasztalni...

Reggel a szállás-bejelentéssel voltam el. Már többen mondták, hogy a délelőttjüket ott töltötték, s vigyek olvasnivalót, mert érdemes... Fél tíz előtt tíz perccel érkeztem, fél tíz után három perccel távoztam... Sőt, nagyon kedves hölgy intézte a dolgaimat, magfázottan, de mégis lelkesen és kedvesen kezelt.

Később egy vendéglőből kellett ebédet hoznom. Vártam, amíg elkészül... Csak figyeltem a pincéreket, egymásrafigyelés, a másik munkájának kiegészítése, a készenlét... Ez látszott... Ez persze természetes, de mindebben egy olyan nyugodtság, türelem és együttérzés volt, amely meghatott... Néztem, ahogy dolgoznak, mosolyognak, ott vannak...

Aztán Cappucino... Ugyanonnan veszem mindig, nagyon finom... De más is van: most másodszor láttam ott egy szép és kedves lányt... Ő az egyik kiszolgáló. Természetesen mosolyog, s valahogy mélyebbről jövőnek érzem, s nemcsak a zsebemig ér el mosolya...

S ott van a munka, ahol együtt vagyunk... Segíteni mentem, de rajtam segítettek... Megéltem újra, hogy egységben vagyunk... Eddig leginkább azt fedeztem fel, hogy egy rugóra jár az agyunk, de ma azt éreztem meg, hogy a szívünk is... Egymás hibáiban a jót és a törekvést is felfedezni... Nagy dolog... Szív is kell hozzá!

Szavak nélkül maradtam...

Találkoztam VELE: Gondoskodó, Együttérző, Szép és Kedves, hibáimmal együtt Szerető... Ilyen az ÉLET...

köszike...

2007. november 8., csütörtök

Össze-függés...

A napokban újra azt éltem meg, hogy egy téma körül forog az életem. Most több oldalról jöttek olyan jelzések, hatások, amelyek a kapcsolatokra, illetve egészen pontosan a kapcsolatban levésre irányították a figyelmemet. Ez az időszak azzal kezdődött, amikor egyszer csak spontánul megfogalmazódott bennem: Kommunikálok, tehát vagyok...

Aztán a napokban egyensúlyozgatva az életem többszintűségében, úgy külső, mint belső szinten, egész konkrétan szembetaláltam magam azzal, hogy vertikálisan és horizontálisan igencsak fontos kapcsolatban maradnom... Előbbire a saját dolgaim közötti manőverezés mutatott rá...

A másokkal való kapcsolat felé most utcai látványok irányítottak, annak ellenére, hogy magam is kapcsolatban vagyok emberekkel. Egy délután figyeltem fel kétszer egymás után egy-egy telefonáló emberkére, akiknek olyan sugárzó volt az arca, hogy tisztán kivehető volt, hogy a másiknak vannak jelen teljesen, s hogy ettől boldogok...

Aztán a tegnap filozófiakurzuson, ahol Descartes Értekezés a módszerről című művét bogozgatjuk, az is elő jött, hogy ő rájött arra, hogy magában kell megtalálnia az optimális vezetőt... Tehát magammal is jó kapcsolatban lenni.
Ezen a ponton pedig összeért mindhárom tapasztalat, hiszen önmagamban Isten képmására kell rátalálnom, s másokban is Őt jó felfedeznem...

2007. október 31., szerda

Puzzle

Ma valahogy olyan témák jöttek elő a kurzusokon, amik teljesen ráilleszkedtek a tegnap délutánomra, különösen egy beszélgetésre. Egyszerűen azt éltem meg, hogy ugyanaz megy tovább, csak más fórumon, de bennem ugyanarra csatlakozott.

Az első, ami tetszett, hogy még soha nem hallottam jogi szempontból tárgyalni Jézusnak azt a mondását, hogy ha valaki társát bolondnak nevezi, méltó arra, hogy törvényszékre adják. Azért tetszett, mert tényleg, kis dolgokkal indulnak általában a nagy konfliktusok, s Jézus már a gyökerére felhívja a figyelmet. A tegnap délután pedig arról beszélgettünk, hogy meddig is kell elmennie egy kereszténynek, hányszor is kell adnia egy koldusnak, honnan tudja, hogy a koldus mire költi stb. Ez csatlakozik erre a történetre: Jézus a gyökérre irányítja a figyelmet, vagyis affelé, hogy bennem mi van, amikor valamit teszek, s mit indítanak el szavaim, tetteim. Jézus elmegy addig az életében, hogy a rokonai el akarják vinni, mert megbolondult, olyanokat mond. Mi viszont szeretnénk biztos kereteket, ahol mozogni lehet, keresztény is, de kényelmes is. Kompromisszumszagú, de hát nekünk is normális embereknek kell lennünk, nem?

Ahogy ezzel elvoltam, a következő órán az jött elő, hogy a feltámadási szertartást milyen időpontban tartják egyes helyeken. Ekkor mondta a tanárunk, hogy sok pap arra hivatkozik, hogy az emberek félnek éjjel, s ezért estére teszik a szertartást, akkor is, ha még világos van, de nem lehet kockáztatni. Aztán a következőket mondta: „Kérdem én: ha az emberek Karácsonykor nem félnek elmenni az éjféli misére, akkor Húsvétkor miért félnek?” Nagyot nevettünk, de komoly a kérdés, mert utána hozzátette, hogy mi vagyunk azok, akik ezeket kreáljuk az emberekben. Ők pedig elfogadják, megszokják, s itt kezdődik a szokás hatalma, amit nem kell bemutatni. Mindez pedig ismét csak rácsatlakozik bennem arra, amit fentebb írtam, mert mintha itt is lenne egyfajta kompromisszum a kényelem és a kereszténység között. Elég csak az ősegyházat nézni, hogy lássuk, hogy ezt másként is lehet...

Mi a válasz? Magunkban magunknak kell keresnünk... Részemről mindez csak gondolatfelvetés, mert már régebb is érdekelt ez a téma, s most újra előjött, tehát fontos.

A legszebb számomra maga a folyamat, ahogy egymásbaillenek azok a történések, amelyeket függetlennek gondoltam, beszélgetések és órák, személyes és külső fórumok. Ez pedig arra irányít, hogy jó-e elgondolni, hogy mi hogy van... Egyre inkább az tűnik jónak, hogy legyek... s utána visszanézzek...

Valaki puzzlet játszik az életemben...

2007. október 30., kedd

Szerusz ember

Én má’ eccer rég nem írék neked, de most bépótolom, értetted-e. Szóval mostanság azon kezdém az agyamot futtatni, hogy vajon Csaba királyfinknak a Csillag-ösvenyre mi kellett, vagy ott meddig ült, me’ ahova mi székelyek elmenyünk otthonról, ott feszt kell valami engedélyféleség, hogy ottlehessünk.

Ugye először es, ha a megyéből kiléptünk, s kicsit hosszabban vótunk távol, abba helybe flotántot* kellett üttetni a buletinbe**, me’ a policok*** kérhették akármikor.

Osztán eljött annak es az ideje, hogy kinnebb ereszkedjünk, s akkor Kolozsváron kellett vót abba a nem nagy szobába esszezsúfolódjunk, hogy vízumot kapjunk Magyarba. S ha ez meglett, akkor kint valahogy esszehozódott egy szállásbejelentő-papíros, s akkor kint valánk. Osztán utánna kellett vóna letelepedési es, de hál’Istennek reánk köszönt vót az únió, sígy direktbe kaptunk tartózkodást, nem es akármennyire ember, öt évre. Eppe tegnap erről beszélék egy finn s egy szlovén komával ember az egyik szünetbe, s megvótak erőst hökkenve, hogy nekem nincs magyar állampolgárságom, s inkább azon, hogy mé’ nem adnak egyből, de nem vót, mit mondjak, csak azt, hogy evvan.

Most pedig, hogy ide olaszhonba vetett a Gondviselő, itt es ma nekiláttunk vóna, hogy valamit szerezzünk, ha má’ itt vagyunk, legyen törvényes. De itt osztán a tartózkodási engedélyt a haláleseteket béjelentő iroda mellett kell csinálni. Sejtettem má’ ebből, hogy a dolog halálra van ítélve, s így es vót, me’ a zolaszok tíznek csinálják meg egy nap, s fél tizenegykor még kettőnél tartottak, úgy, hogy prenotációt kell csináljak, s akkor remélem sikeredik valahogy, na.

Há most azon vagyok nap mind nap, ember, hogy a Mennyországba jó előre béjegyeztessem magamot, me’ nem lehet tudni, ha’lám. De odafenn elég jó kapcsolatai vannak a Rendnek es, nekem es, ejsze nem kell ekkora bonyodalom... s remélem ember, hogy kilencven nap után nem dobnak ki, akkor es, ha ott a napok másképp számolódnak...

A székelyszimpatizánsok figyelmébe a „csillagösveny”:
*olyan pecsét vagy öntapadós, amit a személyibe tesznek, s feljogosít arra, hogy más megyében hosszabb ideig tartózkodj
**személyi
***rendőrök

2007. október 28., vasárnap

A paradoxonok

Valahogy a pénteki napomat átszőtte a paradoxonokon való gondolkodás... Nem különösebben kerestem, jött. Ghirlanda atya, a jogtanárunk, nagyon érdekes szempontra hívta fel a figyelmünket, s ezzel indult. Azt mondta, hogy azért tudunk bűnt elkövetni, mert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett minket. Mert Ő szabad, s minket is szabadnak alkotott... Óriási paradoxon: azért vagyok képes rossz döntéseket hozni, mert Ő szabaddá tett, hogy dönthessek, Ő, aki JÓ...

Közben állandóan bennem van a nevem és a lényem paradoxona is, amit az Ő humorának tartok...

Aztán ahogy ezt hordozgattam, este szembetaláltam magam a Római levéllel, ahol Pál a tövisről beszél, amit testében hordoz, s bár jót akar tenni, mégis a rosszat teszi, újra egy ellentét... Aztán ez hozta elő belőlem azokat a tapasztalatokat, amikor azt mondtam magamnak, hogy nincs időm imádkozni, mert sok a dolgom. Aztán el kezdtem még imádkozni is, s ezáltal több időm lett... Mi ez? Nem tudom, nem értem, minden paradoxon titok...

Egy viszont biztos, ha így alkotott, akkor ez nem véletlen... A tövissel kapcsolatban pedig újra előjött bennem, amit már tudok, de jó, ha erősödik: a bűn az a pont az életemben, ahol Isten legkönnyebben be tud lépni, mert itt aztán végképp nam vagyok tökéletes... Kiszolgáltatott vagyok... Rászorulok...

Köszönöm a paradoxonokat...

2007. október 23., kedd

Helyzetjelentés

Valami felborult.
Elengedtem? Elszakadt?
Nem tudom...

Keresem, hordozom,
vezet, kísér,
együtt vagyunk, de hol vagy?

Most belém hasít,
fáj, de biztos vagyok
benne, hogy tanít.

Elengedtem...
Vagy elszakadt?
Nem tudom...

Segíts, hogy Benned bízzak...