Nagypéntek

Sötét folyóson bandukoltam,
jobb és bal felől gyertyák égtek...
Aztán halk sikollyal, hirtelen
távozott az élet...
A gyertyák kialudtak, csend
volt, hidegen idegent ölelő
csend... s a sötétben ott álltam
egymagam...
üresen...

Reggeli csend

Magam ülök... Autók moraja,
sirályok kiáltása, és nagy csend.
Aztán minden erősödik, csak
a csend szorul egyre bennebb,
de marad... él... ott legbelül...
Ajtómat becsuktam... maradj...

Reggel

Csak néhány ajtó csapódik...
Aztán lépések... Aztán csend...
Aztán a zuhany hallatszik,
és a sirályok... Ritmikus...

Bennem felvisszhangzik
minden ajtó... Minden vízcsepp,
minden madárhang...

Aztán autók, motorok,
sziréna... Város...

Mégis marad valami csend,
valami csend, ami áthallatszik
a ritmuson, mely elszakítja
a reggelt az éjszakától,
s mely oly közel van,
hogy benne vagyok...

Lassan kibújok ágyikomból,
és a ritmus része leszek...
Akarva-akaratlanul
teszek-veszek, szervezek,
figyelek...

És jó érezni, hogy vagyok,
én vagyok, alkotás vagyok...

Szívem dobogását hallgattam...

Idegen, mégis ismerős ritmus...

Elhalkul, felerősödik, és hajthatatlan!

Be sem fejezi, újrakezdi, nem kérdez,

nem panaszkodik, csak ver... hűségesen,

SZÍVesen...

Szólj, ha áthallatszik...

mindeddig azt hittem magam

vagyok egy körülfoghatatlan szűk

horizonton csak mélázva

tekintgetek jobbra-balra

miközben beletörődöm

egyhangúságába és kinyitom

az ablakot...

repülj...

Ez MINDEN

Lemeztelenítettél...

...

Szeretlek...

Valami élet van itt...

Megálltam. Az idő nem!

Versenyfutásunk aránytalan...

Hát hallgatok... Ritmusokba

simulok s bár félek és fáj és

keresek, mégis valami bizsereg...

Mert egybefolyik a verseny és 

a ritmus, a betű és a csend,

s jó ebben az egységben lenni...

valami élet van itt...