így volt...

beszéltem...
hangosan beszéltem...
már kiabáltam...

Ő meg csak halkan,
bölcs mosolyában szenvedett
velem, s mégis vigasztalt...

növeld hitemet

nem én akartam,
nem én hoztam,
túl sokat aggódtam...

de te szabadnak alkottál,
hogy eshessek és felállhassak,
hogy magamra találjak Magadban...

csak két szavam marad:
bocsánat – köszönöm!

...

most csend lett...

de ez most kellemes...

formaságokban vélem
felfedezni formátlanságom...

formálj engem,
Hatalmas, törékenységemben...

Hát igen...

nem kérdez,
nem várat magára,
csak feltűnik…
ott van a csendes szellőben,
találkozásban,
koldusban,
éjjeli lázban,
alvatlanságban,
nevetésben és sírásban,
betegségben és
gyógyulásban…

én kérdezek, lázadok,
váratok magamra,
bujdosok…

hol vagyok…?

köszönöm,
hogy Te tudod…