Metanoia

Éppen menekültem... Zajjal, robajjal,
fásultan és megtörten...
És akkor megtörtént:
a vészkijárat nagy lappancsát felfeszítettem,
de mielőtt kiléphettem volna,
besurrant halkan, könnyedén, mint
ahogy lehull a fáról, ősz vége felé,
egy színekben gazdag száraz falevél...

Tehetetlenség

Két üres kézzel álltam ott. Egymagam...
Előttem állt a nagy épület, s
csillogó-villogó ablakai alatt valaki
halkan lélegzett a kartonon... Talán
fázott is... De bent aludtak...
Talán még most is alszanak...

Dallamos este

Billegő, könnyed, finom
hangok töltik be szobámat,
s szívemet. A csenden át ölel most valami
érthetetlen, könnyed, mégis mélyen
érintő hangfoszlány, s csak jön és jön,
és betemet, és nem menekülök.
Maradj még dallamos este...