Szívem dobogását hallgattam...

Idegen, mégis ismerős ritmus...

Elhalkul, felerősödik, és hajthatatlan!

Be sem fejezi, újrakezdi, nem kérdez,

nem panaszkodik, csak ver... hűségesen,

SZÍVesen...

Szólj, ha áthallatszik...

mindeddig azt hittem magam

vagyok egy körülfoghatatlan szűk

horizonton csak mélázva

tekintgetek jobbra-balra

miközben beletörődöm

egyhangúságába és kinyitom

az ablakot...

repülj...

Ez MINDEN

Lemeztelenítettél...

...

Szeretlek...

Valami élet van itt...

Megálltam. Az idő nem!

Versenyfutásunk aránytalan...

Hát hallgatok... Ritmusokba

simulok s bár félek és fáj és

keresek, mégis valami bizsereg...

Mert egybefolyik a verseny és 

a ritmus, a betű és a csend,

s jó ebben az egységben lenni...

valami élet van itt...

megosztás

gondolatok, élmények,

tapasztalatok, fájdalmak

csendre támaszkodva

bújtak elő, hallgató fülekre

találva menekültek meg

s vesztek el egyszerre...

 

mi vagyunk, s mégsem...

Examen...

Fáztam.

Gyertyát gyújtottam.

A szemem sarkában ülő

könnyek megcsodálták...

Én félek!

Félek magamtól s tőled!

Félek, hogy messzire mentem,

s mehetnék, nem vágnád fejemhez...

Lebénulok...

A lángot nézem... ő reszket

vagy én?!

Aztán egy pillanatra lenyugszunk,

majd újrakezdődik...

A láng reszket...

Már én is reszketek...

Hideg telünk van s a hóban

nemcsak nyomodat látom...

Te vérzel!

A hátamon átfut a hideg,

s közben reszkető fényedért 

aggódom s majd hátradőlök

és várok...

Kicsit siettem?! ...

Mert fáztam... Mert fájt,

hogy reszkettél...

De hát a melegért fázni kell!

Te nem így látod?

Honnan nézel?