Ignác

Ahogy leírtam ezt a nevet, egyből beindult bennem néhány gondolat, s persze az érzések is. Különösen most, hogy itt vagyok, minden nap bemehetek a szobájába, lényének nagysága megérint. S ez nem valami elvont gondolatok köré csoportosul bennem, hanem leginkább Ignác praktikussága érint meg. Ez itt kézzel fogható, ha csak ezt nézem, hogy milyen jól helyezkednek el épületeink Róma szívében.

De leginkább Ribadaneira egyik mondata érintett meg, melyet az esti misén hallottam. Azt írja, hogy Ignác nem beszélt túl helyesen olaszul, de a Maria della Stradaban úgy prédikált, hogy képes volt tüzet gyújtani a szívekben. Ez az ÉLETre-hangolódás tetszett meg most nagyon Ignácban, aki a forrást, melyből táplálkozik, képes másoknak is továbbadni.

Az olaszokra visszatérve, éppen az érint Ignácban is, hogy engedi átfolyni magán az ÉLETet. Persze ez nem tétlenséget jelent, hanem állandó figyelést, melyet megfontolás követ.

A másik, ami megérint mostanság, hogy egy ideje kicsike a becenevem, de most valóban én lehetek a ház piccolino-ja, ugyanis én vagyok a legfiatalabb. Házunkban ez különböző hagyományokkal jár, de ezekről majd akkor írok, ha történnek. Egyelőre kicsiségemnek örvendezek… Az ÉLET nagysága, Ignác nagysága és a magam kicsisége megfér egymással…

Nagyobb örömöm most nincs!

Az örök város

Több szinten megmozgatott mai megérkezésem Rómába. Bár tényleg fáradt voltam egész nap, mégis egy belső öröm munkált bennem azáltal, amit magamban és környezetemben megéltem. Egyszerűen fantasztikus, ahogyan az olaszok, a rómaiak, hagyják folyni az életet a maga medrében, épp azáltal, hogy nem ásnak medreket. Példaul nincsenek mindenhol sávok festve az útra, de mégis figyelnek egymásra az emberek, ugyanakkor pedig a behorpadt autót sem szégyenlik. Ez két olyan elem volt a mai napomban, ami elsőkent megérintett, mert még bent sem voltam a központban, amikor ezzel találkoztam. Így aztán két tanulságot vontam le magamnak: engedni az életet folyni a maga medrében, melyet nem én ások ki, hanem maga az ÉLET. Másrészt pedig nincs amiért rejtegetni árnyékaimat, hanem inkább kiengesztelődni kell velük, s megengedni, hogy legyenek, hogy ezáltal szabadon gyógyulhassanak.

Egy másik élmény, ahogy a házban fogadtak. Egyből mindenki ismerősnek tekintett, beszélgettünk, nevetgéltünk, s éreztem emögött a hatalmas odafigyelést és személyes törődést. Mindennel kiszolgálták az újjonan érkezetteket. Önzetlen szolgálat!

Aztán a színesség fontossága, vagy nevezhetjük másságnak is, szintén újra megerősödött bennem. Ez pedig azért, mert sokszor egyszerűbb, meghatározhatobb, befoghatobb lenne minden, ha egy, két vagy maximum három szín lenne. De az élet nem ilyen. Az asztaltársaságomban németek is voltak, madagaszkáriak is. Két eltérő színnek vélhetném, de mégis szépen voltunk meg egymás mellett mindhárman, s együtt is szépen "festettünk".

A délután folyamán pedig a németekről alkotott előíteletemről kellett lemondanom, meg arról, hogy nem jó általánosítani (íme egy szép példa:)) Egy német sráccal sétálgattunk, de úgy ment át mindenhol az utcán, hogy sem lámpát, sem átjárót nem keresett. Mondtam is neki, hogy átvette az olasz stílust. De a lényeg az, nem lett volna jó őt dobozba tenni.

Az este pedig a Piazza Venezziaé volt. Ott sétalgattam, s valami nagyon erős szabadságot éreztem, ahogy a szökőkutat figyeltem. Folyik, folyik és folyik, megállás nélkül folyik a víz. S ez is az életre emlékeztetett.

Ennyi minden után csak hála van bennem. Egyrészt az ÉLET felé, aki ennyi mindent adott nekem, másrészt azok felé, akik ezt a szándékát kivitelezték, azaz ideküldtek Rómába. Köszönöm.

Út, keresés

Valahogy most ezek a szavak fontosak számomra. Azt hiszem a legutóbbi kétéves időszak tanított meg erre. Hogy miért? Azért, mert mind az út, mind a keresés egy folyamatot fejez ki.
Sokáig gondoltam arra, hogy elvégzem az iskolát, akkor más lesz. Aztán elvégzem az egyetemet és minden kész lesz. Az utóbbi két évben gyújtott fényt a nagy kéz, hogy mindkét előbbi mondatom állítmánya jövő időben van. Vagyis csak álmodozások ezek, s egyfajta olyan biztonságnak a keresése, amely csábító ugyan, de távol áll a valóságtól, mert az élet az egy folyamat, mely dinamikus és nem statikus. Persze könnyen belesüppednék, ha ez nem így lenne. Sőt így is van esély arra, hogy múltamba vagy jövőmbe süppedve hamis vágyakkal áltassam magam. Mostanra azonban beláttam, hogy a jelen a legfontosabb, s aki VAN az adja meg nekem azt a biztonságot, amelyet jövőmbe próbáltam kivetíteni.

A másik tanulsága az utóbbi időszaknak, hogy nincs középút. Ezt úgy értem, hogy sokáig olyan utat kerestem az életemben, amley elkerüli a völgyeket. Persze arra nem gondoltam, hogy ezzel a hegyeket is elkerülném. Mostanra azoban már világos, hogy ez lehetetlen is. Csak álltatnám magam, ha ilyenben remélnék. Ami e középút vágyát kielégíti bennem az az elfogadás és megbocsátás. Megengedni, elfogadni az életemben azt is, amit nem annyira szeretek, amit negatívumnak címkézek. Ugyanakkor pedig megbocsátani kapcsolataimban igen fontos ahhoz, hogy éljek, ne csak vegetáljak.

Nagyon hálás vagyok ezekért a felismerésekért. Az elvonulás, megállás, csend még értékesebb lett számomra...