Az örök város

Több szinten megmozgatott mai megérkezésem Rómába. Bár tényleg fáradt voltam egész nap, mégis egy belső öröm munkált bennem azáltal, amit magamban és környezetemben megéltem. Egyszerűen fantasztikus, ahogyan az olaszok, a rómaiak, hagyják folyni az életet a maga medrében, épp azáltal, hogy nem ásnak medreket. Példaul nincsenek mindenhol sávok festve az útra, de mégis figyelnek egymásra az emberek, ugyanakkor pedig a behorpadt autót sem szégyenlik. Ez két olyan elem volt a mai napomban, ami elsőkent megérintett, mert még bent sem voltam a központban, amikor ezzel találkoztam. Így aztán két tanulságot vontam le magamnak: engedni az életet folyni a maga medrében, melyet nem én ások ki, hanem maga az ÉLET. Másrészt pedig nincs amiért rejtegetni árnyékaimat, hanem inkább kiengesztelődni kell velük, s megengedni, hogy legyenek, hogy ezáltal szabadon gyógyulhassanak.

Egy másik élmény, ahogy a házban fogadtak. Egyből mindenki ismerősnek tekintett, beszélgettünk, nevetgéltünk, s éreztem emögött a hatalmas odafigyelést és személyes törődést. Mindennel kiszolgálták az újjonan érkezetteket. Önzetlen szolgálat!

Aztán a színesség fontossága, vagy nevezhetjük másságnak is, szintén újra megerősödött bennem. Ez pedig azért, mert sokszor egyszerűbb, meghatározhatobb, befoghatobb lenne minden, ha egy, két vagy maximum három szín lenne. De az élet nem ilyen. Az asztaltársaságomban németek is voltak, madagaszkáriak is. Két eltérő színnek vélhetném, de mégis szépen voltunk meg egymás mellett mindhárman, s együtt is szépen "festettünk".

A délután folyamán pedig a németekről alkotott előíteletemről kellett lemondanom, meg arról, hogy nem jó általánosítani (íme egy szép példa:)) Egy német sráccal sétálgattunk, de úgy ment át mindenhol az utcán, hogy sem lámpát, sem átjárót nem keresett. Mondtam is neki, hogy átvette az olasz stílust. De a lényeg az, nem lett volna jó őt dobozba tenni.

Az este pedig a Piazza Venezziaé volt. Ott sétalgattam, s valami nagyon erős szabadságot éreztem, ahogy a szökőkutat figyeltem. Folyik, folyik és folyik, megállás nélkül folyik a víz. S ez is az életre emlékeztetett.

Ennyi minden után csak hála van bennem. Egyrészt az ÉLET felé, aki ennyi mindent adott nekem, másrészt azok felé, akik ezt a szándékát kivitelezték, azaz ideküldtek Rómába. Köszönöm.