Hát te komám,

remélem a nagy hallgatás jót teszen neked, amúgy es arról vónánk híresek, hogy ritkán s töményen beszélünk... Asszem a töménység ilyenkor alakul...

Hej pár napja én es keserűen iszom a teát, s jég nékül, me’ az a kicsi, ami kerül, azt es a lábam köré csavargatom egy kendezőbe, hogy lohassza aszt, ami ott épp növekedik. De nem es a hiúból lejövet ment ki a bokám, s nem es ganyéhányás közbe léptem bé két rossz deszka közé. Mi eppe egy labdát dobigálánk egy akkora s olyanforma szerkezetbe mind egy pityókaszedőkas, értetted-e. Lehet, hogy Kálmikáék jobban ismerik eszt, me’ bisztoson nekik es van az iskolába. Csak az a nehezsége, hogy a labda nagyobb a pityókánál, s így essze kell gyűttsem az erőmöt s a zeszemet, hogy valahogy belécélozzak, de ha nem es örökkétig, de sűrűn sikerül. Szóval eppe ezt a labdát dobigáltuk, amikor felszöktem, hogy a „kas”-hoz közelébb legyek, de jövet az aszfaltra a lábam élivel érkezék, s egy olyan erős valami futott fel a bokám tájékáról, ami osztán a szájamon keresztül távozott a levegőbe. Na innentől kezdve legalább anyira sántálok, mind Csonka Pali bátyom a Kórház utcából.

De a nagy ijettség mellett osztán van más es, me’ itt ember olyan nemzetközi esszefogás jött létre ennek nyomán érted-e, hogy annak párját hét üres faluba meg nem találnád. Me’ egy német esszepakolta a vacsorát, egy cseh házhoz szállította, egy talján orvos megvizitált, egy portugál hozott egy bokafixet, egy ukrán főzte helyettem a kávét (nem olyan zaccost, mind Irmus keresztmámá), egy ír pedig hozott egy francia komédiát, hogy ne unatkozzak belé ebbe a bokarándulásba.

Osztán odakünn nem tudom most milyen világ áll, de a hét elejin elég komolyan reszkettek itt a taljánok, me’ kevesselték azt a három fokot, ami valhogy idekeveredett, s egy-egy úgy reszketett, hogy a kávét a fogai között finom apróra őrölhette vóna. Ekkor gondoltam én belé, hogy Baksa Vilmos bátyom minusz húszba es elindult valami kicsi fát még bészerezni, s olyan olvasnivalót vett magához, amitől se a testje, se a lelke nem érezte vót aszt a nagy hideget...

Hát így most ne, ide a szobámba bézáródtam, s közbe eldúdolgatom aszt a nótát, amit Asztalos Feri barátomtól gyermekkoromba jól megtanultam vót, hogy: Hej sárelő, sárelő, sánta beke állj elő, hej sárelő, sárelő sánta beke állj elő. Víg nóta, táncolja, búsan nincsen aki hallgassa.

Akkor a jó Isten szakassza Reád minden áldását, szerusz értetted-e!

ÉLET van

Ma jó volt lépten-nyomon ezt tapasztalni...

Reggel a szállás-bejelentéssel voltam el. Már többen mondták, hogy a délelőttjüket ott töltötték, s vigyek olvasnivalót, mert érdemes... Fél tíz előtt tíz perccel érkeztem, fél tíz után három perccel távoztam... Sőt, nagyon kedves hölgy intézte a dolgaimat, magfázottan, de mégis lelkesen és kedvesen kezelt.

Később egy vendéglőből kellett ebédet hoznom. Vártam, amíg elkészül... Csak figyeltem a pincéreket, egymásrafigyelés, a másik munkájának kiegészítése, a készenlét... Ez látszott... Ez persze természetes, de mindebben egy olyan nyugodtság, türelem és együttérzés volt, amely meghatott... Néztem, ahogy dolgoznak, mosolyognak, ott vannak...

Aztán Cappucino... Ugyanonnan veszem mindig, nagyon finom... De más is van: most másodszor láttam ott egy szép és kedves lányt... Ő az egyik kiszolgáló. Természetesen mosolyog, s valahogy mélyebbről jövőnek érzem, s nemcsak a zsebemig ér el mosolya...

S ott van a munka, ahol együtt vagyunk... Segíteni mentem, de rajtam segítettek... Megéltem újra, hogy egységben vagyunk... Eddig leginkább azt fedeztem fel, hogy egy rugóra jár az agyunk, de ma azt éreztem meg, hogy a szívünk is... Egymás hibáiban a jót és a törekvést is felfedezni... Nagy dolog... Szív is kell hozzá!

Szavak nélkül maradtam...

Találkoztam VELE: Gondoskodó, Együttérző, Szép és Kedves, hibáimmal együtt Szerető... Ilyen az ÉLET...

köszike...

Össze-függés...

A napokban újra azt éltem meg, hogy egy téma körül forog az életem. Most több oldalról jöttek olyan jelzések, hatások, amelyek a kapcsolatokra, illetve egészen pontosan a kapcsolatban levésre irányították a figyelmemet. Ez az időszak azzal kezdődött, amikor egyszer csak spontánul megfogalmazódott bennem: Kommunikálok, tehát vagyok...

Aztán a napokban egyensúlyozgatva az életem többszintűségében, úgy külső, mint belső szinten, egész konkrétan szembetaláltam magam azzal, hogy vertikálisan és horizontálisan igencsak fontos kapcsolatban maradnom... Előbbire a saját dolgaim közötti manőverezés mutatott rá...

A másokkal való kapcsolat felé most utcai látványok irányítottak, annak ellenére, hogy magam is kapcsolatban vagyok emberekkel. Egy délután figyeltem fel kétszer egymás után egy-egy telefonáló emberkére, akiknek olyan sugárzó volt az arca, hogy tisztán kivehető volt, hogy a másiknak vannak jelen teljesen, s hogy ettől boldogok...

Aztán a tegnap filozófiakurzuson, ahol Descartes Értekezés a módszerről című művét bogozgatjuk, az is elő jött, hogy ő rájött arra, hogy magában kell megtalálnia az optimális vezetőt... Tehát magammal is jó kapcsolatban lenni.
Ezen a ponton pedig összeért mindhárom tapasztalat, hiszen önmagamban Isten képmására kell rátalálnom, s másokban is Őt jó felfedeznem...