Hmm...

Hogy a hol volt, hol nem volt, mikor, hol, miért kezdődik? Nem érdekes. A fő, hogy van... S a szerepek, melyeket osztva-osztatlan megkaptunk, a mieink vagy nagyon annak tűnnek. Benne vagyunk, s lassan egybenövünk vele, vagy legalább is igen közel kerül hozzánk. Persze ebben szívesen segítenek mások is. Igen, szívesen. Vagyis a szívük diktálta módon néznek ránk, és beállítják a reflektort... Megesik, hogy először sérti szemünket, de lassan megbarátkozunk vele, aztán el is kezdünk mozogni benne, s van, hogy újdonságot fedezünk fel, mely örömteli; s van, hogy újdonságot, mely elkeserít... De egy ideig mindenképp érdekes a reflektorfény, elbűvöl és megmutat... Aztán mégis: jól esik, amikor egy másik jelenet következik, s amíg tart, végre önmagad lehetsz... S van, hogy őrülten nevetsz, mélyről jövő, feltörő kacaj; van, hogy csak kuncogsz a markodba; s az is lehet, hogy végre sírni is tudsz... Ki tudja?