Lelkemet darabokra szedte,
létemet megkérdőjelezte,
ingét magára vette,
s halkan köszöngetett az ősz...
Most már komolyan vettem...
Aztán napfénybe borult,
árnyéka hűvös, fénye
meleget nyújt, s én észrevettem,
hogy szívem csendjében,
csak úgy halkan, a maga módján,
megszólalt az Isten...
Reményem, létem újraéledt,
s bizalmam örök... türelmemet Tőle
nyertem, így nyugalma takaróját
magamra terítettem, szívem közepén
kényelmes helyet készítettem,
s oda várlak, ahol foteled mögött
ott áll az Isten... s hol fejemet
titkon öledbe tenni vágyom...
Maradjunk befejezetlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése