Esőben bandukoltam...
Karácsonyillatú eső...
Ritmusa fülembe susogott:
jő...jő...jő...

Várogatlak...

Hol vagyok, nem tudom.
Kiléptem, de bent vagyok.
Belépnék, de nincs hova...
Vagy már ott vagyok.
De hol? Nem tudom,
Ne kérdezz, ne fárassz
Elég most magamnak,
Hogy lépegetek...

Vágyak, célok,
Fények, árnyékok,
Vesződség, öröm,
Lelkesedés, feszültség,
Itt vannak, együtt és
egyszerre ülnek itt
szobámban... Szóval
itt vagyok...
Bennük, közöttük,
értük, velük,
elválaszthatatlanul
együtt a valósággal...

Közelednék, de
távolodom... akarok,
s mégis csak toporgok...
Segíts, hogy Beléd
nyugodjak... Csak úgy...
Ahol már nem akarok,
s nem zavar, ha toporgok...

Ott...
Veled...

Az istállóban...

Szalmát már hoztam...

Madárének

Csak kicsit szelőztetni
akartam, s a forgalomba, zajba,
egyszer csak csoda...
madarak éneke tört be.
Ide a porba, zajba,
szobámba,
s belém.

Más nem marad.
Gyönyörködöm...
Jel. Az élet, a szép,
a jó, az eljövendő jele,
mely nem vár el, nem
számítgat, csak örömet,
békét, fényt hozni érkezik,
s már páran hirdetik...
Nem háztetőkről, s nem
tereken. Most épp
madárénekben,
szélfuvallatban...
S én várom szakadatlan...
Hogy beengedjem...

Élni, világítani...

Hogy honnan...?!

Hogy honnan jött,
nem tudom... csak itt
van. Halkan, szinte
nyomtalanul. Mégis
hangsúlyosan és
nyughatatlanul...

Kicsit kesernyés, belül...
Valami elszorul. Először
élesen, majd láthatatlanul,
de mélyen megérint...
Kaptam. Érte vagy miatta?
Nem tudom... Csak itt van...

S miközben felhős a jelen,
Egy kis napsugár áttör...
Figyelmes emberek. Kérték
vagy maguktól, vezetve
fentről vagy pusztán
önszántukból, de „kopogtattak”...
S most más érzést hordozok...
Tőlük vagy miattuk?
Nem tudom... Csak itt van...

Így élnek. Igen. Bennem,
kívülem, közöttünk, s
mindenütt...
A paradoxonok...

Erejük kihív, tanít.
Feszültségük fenntart...
Hiányukban egész
nem lehetek...

Akárcsak a fény...,
mely csak akkor érdekes,
ha a sötétet megtapasztalnom
megengeded...

Taníts, vezess...

Hát én most...

Hát én most sírnék

és nevetnék, félnék

és ölelnék, majd

ismét csak sírnék...

aztán meg nevetnék...

Nem tudom. Bennem

mozgolódik... Lefekszem,

felkelt! Leülök, felállít!

Aludnék, ébreszt!

Lopakodik...

Játékos könnyedségben,

súlyos pillanatok között,

csak oldódni tudok...

Bele a hullámzásba...

Mert újra kezdődik:

mert én most sírnék és

nevetnék, félnék és

ölelnék... aztán ismét

csak sírnék, s talán

nevetnék...

Majd keresnék

hullámvölgyekben

kagylókincseket,

hullámhegyeken

fényszerelmemet,

s csak lennék, úgy lennék,

nagyon szeretnék...

hullámzásában feloldódni...

Most csend lett... Csak egy

száraz sóhaj hagyja el ajkam:

Fény kisasszony, szabad

egy táncra? S már a

hullámokat csak távolról,

halkan, meghatódottan

hallgatom... de még mindig

hallgatom... majd ölelésében,

könnyes mosollyal

Feléje fordulok, s

remélem újra eljövend...

akkor is táncra...

örökkévaló, könnyed együttringásra...

visszavárlak...

Advent

Ma elkezdődött...
Kicsi gyermek, nagy kereszt...
Egyik az anyja ölén,
másik a mellékhajóban.
Mindketten csukott szemmel...
Egyik moslygott, másik
szorongott...
Egyik nekem, másik értem...

S én?! Botladozom a sötétben,
mosoly és szorongás között...
Várlak...
Kerslek...
Gyújts világosságot...
S ha a fényben majd
újra látom,
segíts! Segíts
átölelni árnyékaimat...

Itt most valami más

Itt most valami más. Vagy
talán más itt minden?!
Az új történik rendületlen...
Sírni, búcsúzkodni itt nincs
idő...

Ősz és tavasz egyszerre érkezik...
Itt van mellettem. Sárguló levele
szárad, s még el sem halt,
az új helyébe nő...

Ez van itt. Ez van most...
Néha nehéz vele együtt lennem.
Talán mert valami mást
kerestem. S ehelyett jött
valami más...

Lassan megértem. Hát itt van.
Ez valami más. Ez... valami más...
Csak nem úgy jött, ahogy én
szerettem..., nem így képzeltem,
vagy... De miért is képzeltem?

...

Igen. Ez valami más...
Lámpafény, székek, polc és
asztal. Itt vagyok...
Bentről szól:
nem így képzelted? Én meg csak
hallgatok... De bentről újra kérdez.
S én? Megint csak...

Úgy tűnik, kint kerestem...
Azt gondoltam a különbségben...
Hogy a különbségben lesz az, ami
valami más... vagyis, hogy más...
De nem...
Egy itt minden, ahogy zöldül
az elhalt helyén az új levél...
Ahogy világít a lámpa fénye,
tegnap, ma és mindörökké...
Ugyanaz...

De nem hagy nyugodni mégsem.
A valami más...
Mitől van? Miért most jött?
Nem tudom. De léte könnyedén
rám nehezedik, s minden
szálával csendemben gyökerezik...
Csendemben, mely az ő csendje...

Mert minden egy...
És minden itt van...
És minden úgy van itt,
ahogy az előtt...
És mégis...
Valami más...