Hát én most...

Hát én most sírnék

és nevetnék, félnék

és ölelnék, majd

ismét csak sírnék...

aztán meg nevetnék...

Nem tudom. Bennem

mozgolódik... Lefekszem,

felkelt! Leülök, felállít!

Aludnék, ébreszt!

Lopakodik...

Játékos könnyedségben,

súlyos pillanatok között,

csak oldódni tudok...

Bele a hullámzásba...

Mert újra kezdődik:

mert én most sírnék és

nevetnék, félnék és

ölelnék... aztán ismét

csak sírnék, s talán

nevetnék...

Majd keresnék

hullámvölgyekben

kagylókincseket,

hullámhegyeken

fényszerelmemet,

s csak lennék, úgy lennék,

nagyon szeretnék...

hullámzásában feloldódni...

Most csend lett... Csak egy

száraz sóhaj hagyja el ajkam:

Fény kisasszony, szabad

egy táncra? S már a

hullámokat csak távolról,

halkan, meghatódottan

hallgatom... de még mindig

hallgatom... majd ölelésében,

könnyes mosollyal

Feléje fordulok, s

remélem újra eljövend...

akkor is táncra...

örökkévaló, könnyed együttringásra...

visszavárlak...