Pislákoló mécses

Az újoncidő utolsó napjaiban, amikor épp költözőben voltam Budapestről, s előttem állt Róma, az ismeretlen, s vége volt valami biztonsgágos létnek, akkor írtam ezt a pár sort. Viszont most felfedeztem, hogy érzésekben mennyire közel áll mostani állapotomhoz is, hiszen a fogadalomtételnek van egyfajta olyan bizonytalansága, mely pontosan arra vezet, hogy a következő iromány utolsó sorát kimondjam. Ezáltal kifejezve azt, hogy vágyom az ÉLETbe helyezni biztonságomat...

Végvágy

Lapot kerestem. De már nem találtam.
Polcaim üresek. Vége van!
Egy időszak, melyben tenyeredbe
tettem akarva-akaratlan önmagam,
s melyben magammal ajándékoztál,
véget ért!

Most gyertyám előtt ülök. Ég!
A füstölgő pálcika füstölög,
s közben azt nézem, melyik
vagyok most. Azt hiszem nem
égek, csak pislákolok! Mécses
vagyok és nádszál. Énem
ez ellen tiltakozik, de ez
vagyok, s így karjaidba örömest
simulok, mert pislákolásomat
éltetni akarod, s hajlongásaimat
eltörni nem hagyod. Köszönöm!

Fényed belém világít. Látom mi van
ott, s most oly nagy az árnyék,
hogy elbizonytalanodom. Miért?
Mert gyógyulásomat magamtól akarom!
Ne hagyd ezt! Öleld át ürességem,
s vezess engem Te gyöngéden szerető Isten!

Ma csak…

Ma csak hálás vagyok…

Találkoztunk. Beszélt és
beszéltem. Meghallgatott
és meghallgattam. Pár
baráti szó. Jól esett…

Ma csak magam vagyok…

Hepék és hupák. Vannak.
Ma közelről láttam. Nem
a másét. Sajátomat.
Fájt… De valós…
S ez fontosabb!

Ma csak örömteli vagyok…

Egy telefonhívás. Csak
hivatalos témák. De
kedvesség, öröm és
lelkesedés bujkált a
szavak mögött.

Ma is csak ÉLETben vagyok…

Hát ember! El kellett lépjek, hogy a buletinomot leszerokszoljam, s egyúttal lelépék vacsorázni es. S amikor a veress bort kitötöttem, s a tányérnak azon széle mellé letevém, ahol a veress hagyma vót, mondom, az iskoláját, én a komámtól, el se köszönék!

Remélem, nem haragszol ezétt!

Isten ádja meg még a lábad nyomát es!

komád

Notte bianca!

Hát komám, te ilyent még nem láttál! Itt egy egész áldott éjjel, szombatról vasárnapra virradólag, dáridó vót. Itt fehér éccakának nevezik, me elméletileg nem sötétedik bé. Így osztán nyitva vótak a múzeumok, vótak előadások és koncertek a tereken. Ha a két szememmel nem láttam vóna, el se hinném ember, hogy ez es létezik.

Az első, ami münköt megfogott, hogy a Kapidóliumnál Laura Pausini koncert lesz. Ne félj, nem kellett keccer mondani! Abba helybe indultunk, mikor megtuttuk. S vártunk es még vaj felórát, me elöször a fúvósok léptek fel. Na nem a tekerőpatakiak, de azé ezek es futták, ahogy tutták. Neki vótak veressedve, mind malac a nyárson. De erőst tetszett. Egy ukrán komával néztük, s hallgattuk. Na, nehogy aszt hidd, hogy má ukrányul es megtanótam, hanem ő beszél olaszul, értetted-e.
Na, de a vége a lett a dolognak, hogy influenzás lett az „énekes madárka”, s csak egy levelet írt, amit nekünk felolvastak, de meg kell mondjam neked komám, hogy ez nem vót túl szórakoztató. Én aszt hittem eddig, hogy a madárinfluenzának van szépérzéke, ember, de nem, még az énekes madarakot es ritkitja. De ahogy ezt a levelet felolvasák, abba a minutomba a tömeg fele elvonult vót, s mű se a másik felibe tartozánk. Így megnézénk az olasz-francia meccs másadik félüdejét.

Azután esment kimentünk, persze feltarisnyálva, úgy, ahogy ilyenkor illik értetted-e. Vittünk egy-egy kötetecskét, méges csak fontos a kulturálódás.

De osztán miket láttunk, ember! Mindent le se tudok irni, annyiféle vót, de egy osztán érdekes vót. Vagy haton-heten ruganyozós gólyalábakon keztek táncolni, s mindegyik három olyan biciklipompa nagyságú csövet hajigált, s ember, egyet se ejtettek le, becsület szavamra. S amikor szökdöstek, akkorákat ruganyoztak, hogy rajtunk es átszöktek. Az az igazság, ha nem lennék székely, meg es ijedtem vóna.

Ezek eppe, hogy béfejezték, egy leánka vaj hat méterre a levegőbe, elkezdett egy karikán jácodni. Na, mondom, ez es ha leesik, nézheti magát. Próbálkozott es odafenn, erre csavarodott, arra, így nyújtozódott, s úgy, de nem sikeredett neki. Meg es tapsoltuk, ha má így megjárta. Ezután pedig olyan zajt csináltak, mintha lövődöznének. Utojjára ilyet es csak a katonaságnál hallottam. Nem azé, mintha katona lettem volna es valamikor, csak a katonaság mellett laktunk, értetted-e.

Ahogy ennek vége szakatt, mi még megnéztünk egy humoristát, de sokat nem érténk, na, me más felfogásik van itt az embereknek, s más a humorik es. Úgy, hogy mi eljövénk.

Hazaérve megállapitottuk, hogy ez fáin este vót.

Borongó

Kint esik. Itt vibrál a neon.
S belül is hasonló.
Kicsit felhős, mondhatnám
borongó.
Még nem esik...

Csak nézek. Igen, befelé.
Látni szeretném miértjét.
Hiába.
Láthatatlan.
Van és kész.

Jel.
Jele annak, hogy élek,
hogy érzek, hogy
emberből vagyok.
De jele annak is, hogy
nem a magamé vagyok.
S annak még inkább,
hogy mélységeimben
misztérium vagyok,
ahogy te is.
Ahogy mindegyikünk.

Most kezd bent is
vibrálni!
Pislákoló mécsbél:
„Most is itt vagyok.”

Őt hallva lassan elered
az eső...

Köszönlek...

Egyedi vagyok

Ma olvastam az Avvenire római lap vezércikkét. Mondhatnám, teljesen véletlenül, de hiszem, hogy vezetett volt. Ebben egy olasz költő ír a pápa loretoi ottlétéről, de nem tudosításszerűen, hanem inkább benyomásait írja le, mind a pápáról, mind az ott össegyűlt fiatalokról. Ez az írás érintett meg, s így írtam ezt a pár sort:

Másmagam

Más lenni? Itt és most?
Nem lenne könnyebb holnap?
Aztán ismét holnap, s
esetleg azután?

Hiányzik. Igen, a bátorság.
Mert igazi magam lenni
annyi mint más lenni,
mert így adatott.

Kikerülni. Igen, a megszokottat,
Mely szívesen visz.
Magával ragad, hordoz
s lassan megszüntet
magam lenni.

Megengedni. Igen, az ÉLETet,
Mely éltet, s ilyennek
alkotott. Elfogad. És szeret.
Pont így, ahogy most vagyok.

Köszönöm, hogy egyedi vagyok...

Várnék valakit?!

Ülök. Itt ülök. Úgy ülök itt,
mintha valakit várnék.
Várnék valakit?!

Aztán csend. Az a mély.
Nincs benne gondolat!
Csak érzés! Feszít!
Majdhogynem széthasít!

Aztán csak ülök tovább.
„Mi az? Nem adod fel?”
Ismerős hang.
Ő is itt van?
Vagy ő van itt?

„De mi az itt?”
Egy újabb kérdés,
mely megpróbál.
Itt most a csend.
Most itt a csend.
Itt vagyok.

Ebben a hangtalan
zajban itthon vagyok.
Kicsit félelmetes, furcsa.
„Megszokod!”
Ismét a hang!
Megszokni? Ó, nem!
Azt nem akarom!

Akkor hát mi legyen?
«Maradj itt! Itt vagyok!»
Ez másik hang.
Bensőmig megérint!
Valahogy szimpatikus.
Ó, ez Te vagy!
Ó, hát Téged vártalak?
Aztán csend...

Újra itt ülök.
Újra úgy ülök itt, mintha
várnék valakit!

...

Egy kis Piazza Navona

Az este kisétáltam kicsit a városba, mert nagyon szeretem Róma tereinek esti hangulatát. Tíz körül érdemes kimenni, ismerkedni az élettel. Persze nagyon sok turista mozog ilyenkor a tereken, s ezt sok művész vagy művészhajlammal rendelkező emberke kihasználja. Így aztán zajlik az élet…

Az egyik sarkon egy bűvész hajat varázsolt egy kopasz pasinak a közönségből, másik helyen gitárosok játszottak jobbnál jobb dalokat, következő sarkon Pinocchio szórakoztatta az arra járókat, a tér másik oldalán pedig egy marionettbábos táncoltatta a figuráit. Szóval van hangulat…

Az estéről két képet hozta magammal, melyek igencsak megérintettek. Az egyik szökőkút mellett ültem, s a gitárosokat hallgattam, amikor egy fiatal lány egy középkorú hölgyet tolt el egy tolókocsiban mellettem. A hölgynek nagyon tetszett a zene, ezért megálltak, s amikor vége lett a számnak, könnyes szemekkel tapsolt, ragyogott az arca… Akkor az futott át rajtam, hogy szeretnék én is fogyatékosságaimban ilyen szabad lenni…

A másik képből is az arc volt fontos számomra. Egy fiatal pár közeledett egy motorinón, s a lányka lelkesen kapaszkodott, haja lobogott, arcán fülig érő mosoly. Olyan boldognak tűnt, hogy elüldögélt volna egy életen keresztül a motorinó hátsó ülésén…

Ahogy elsőként hatottak rám ezek az arcok, azt hittem, hogy ez valami csodálatos jelenség. Valóban csodálatos, de kicsit belegondolva azt a közös pontot fedeztem fel, hogy ezek az emberkék jelen tudtak lenni az este. A tolókocsis hölgy jelen volt és belemerült a zenébe, azokban a pillanatokban megszűnt minden egyéb körülötte és benne, s betöltötte őt a zene. Ugyanez történt a motoron ülő kislánnyal is, jelen volt párja ölelésében, s engedte, hogy ez betöltse…

Nincs más egyéb hátra: vagyok, s betölt az ÉLET.

Ádjon meg, hé!

Má’ olyan rég nem írtam neked, édes komám, hogy az írasomot es elfelejtetted vóna, ha nem komputerrel írnék neked feszt. De hál’Istennek van ilyen lehetőség es, no.
Most egy hét szabadságunk vót, de mondjuk ezt lehet, hogy nem nagyon érted, me’ otthon a mezei munkálatok, s minden egyeb mellett nem nagyon van idő ilyesmire, ezé’ inkább úgy mondom, hogy bócsús napok járának mifelénk, értetted-e. S ezt osztán úgy ódottuk meg, hogy elmentünk Nápolyba, ami egy elég terebélyes város Olaszban, ott dél felé. Eccer szép város, ember, ahogy fekszik ott a tengerparton.
Ez osztán még érdekes édes komám, me’ mink otthon csak a ződ tengerre jártunk, vaj kapával, vaj kaszával, de ez kék tenger, s sós is ember. S a hullámok jőnek veled szembe, jól meg kell állj a talpadon, hogy el ne vigyenek.

Na, de Nápolyba osztán van élet ember. Kicsi keskeny utcákon úgy mennek ezek a két kerekű motorinók, hogy alig győztem féreállani. Az emberek pedig úgy beszélnek, hogy előre az’ hittem veszekednek, amíg nem mondták, hogy itt ez így normális. Ezek annyit beszélnek itt komám egy óra alatt, mind amennyit mi egész évbe.

Osztán megnéztük a kikötőt es. Most ne a lovakra gondolj, ember, hanem hajókra. A városban van egy nagy kikötő, odajőnek a nagy hajók, s onnan mennek tovább. Eccer mondom, hogy fáin.
Fáin vót Pompej es. Ez egy romváros, ami elég szépen megmaradt, s a csudám ölt meg ember, hogy ezek a régi öregek mire vótak képesek. S itt láttunk olyan embereket, akiket a láva ölt meg, me’ ugye itt van a Vezúv vulkán es. Emlékszel biztoson rea, me’ tanótuk vót annak idején az iskolába. Ezek a pompeiek értelmesek, s kulturáltak vótak, az eccer biztos.

Az időre nem panaszkodom, me’ jó szénaszárító idő van errefelé, de azé néha egy csepp perme jól elkelne, me’ szárad ki minden, még a kedvem es. Ezé osztán néha elolvasok egy-egy „kötetecskét”, hogy öntözzem, értetted-e. Minden másodikot a te egézségedre!