Az este kisétáltam kicsit a városba, mert nagyon szeretem Róma tereinek esti hangulatát. Tíz körül érdemes kimenni, ismerkedni az élettel. Persze nagyon sok turista mozog ilyenkor a tereken, s ezt sok művész vagy művészhajlammal rendelkező emberke kihasználja. Így aztán zajlik az élet…Az egyik sarkon egy bűvész hajat varázsolt egy kopasz pasinak a közönségből, másik helyen gitárosok játszottak jobbnál jobb dalokat, következő sarkon Pinocchio szórakoztatta az arra járókat, a tér másik oldalán pedig egy marionettbábos táncoltatta a figuráit. Szóval van hangulat…
Az estéről két képet hozta magammal, melyek igencsak megérintettek. Az egyik szökőkút mellett ültem, s a gitárosokat hallgattam, amikor egy fiatal lány egy középkorú hölgyet tolt el egy tolókocsiban mellettem. A hölgynek nagyon tetszett a zene, ezért megálltak, s amikor vége lett a számnak, könnyes szemekkel tapsolt, ragyogott az arca… Akkor az futott át rajtam, hogy szeretnék én is fogyatékosságaimban ilyen szabad lenni…
A másik képből is az arc volt fontos számomra. Egy fiatal pár közeledett egy motorinón, s a lányka lelkesen kapaszkodott, haja lobogott, arcán fülig érő mosoly. Olyan boldognak tűnt, hogy elüldögélt volna egy életen keresztül a motorinó hátsó ülésén…
Ahogy elsőként hatottak rám ezek az arcok, azt hittem, hogy ez valami csodálatos jelenség. Valóban csodálatos, de kicsit belegondolva azt a közös pontot fedeztem fel, hogy ezek az emberkék jelen tudtak lenni az este. A tolókocsis hölgy jelen volt és belemerült a zenébe, azokban a pillanatokban megszűnt minden egyéb körülötte és benne, s betöltötte őt a zene. Ugyanez történt a motoron ülő kislánnyal is, jelen volt párja ölelésében, s engedte, hogy ez betöltse…
Nincs más egyéb hátra: vagyok, s betölt az ÉLET.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése