Várnék valakit?!

Ülök. Itt ülök. Úgy ülök itt,
mintha valakit várnék.
Várnék valakit?!

Aztán csend. Az a mély.
Nincs benne gondolat!
Csak érzés! Feszít!
Majdhogynem széthasít!

Aztán csak ülök tovább.
„Mi az? Nem adod fel?”
Ismerős hang.
Ő is itt van?
Vagy ő van itt?

„De mi az itt?”
Egy újabb kérdés,
mely megpróbál.
Itt most a csend.
Most itt a csend.
Itt vagyok.

Ebben a hangtalan
zajban itthon vagyok.
Kicsit félelmetes, furcsa.
„Megszokod!”
Ismét a hang!
Megszokni? Ó, nem!
Azt nem akarom!

Akkor hát mi legyen?
«Maradj itt! Itt vagyok!»
Ez másik hang.
Bensőmig megérint!
Valahogy szimpatikus.
Ó, ez Te vagy!
Ó, hát Téged vártalak?
Aztán csend...

Újra itt ülök.
Újra úgy ülök itt, mintha
várnék valakit!

...