Az újoncidő utolsó napjaiban, amikor épp költözőben voltam Budapestről, s előttem állt Róma, az ismeretlen, s vége volt valami biztonsgágos létnek, akkor írtam ezt a pár sort. Viszont most felfedeztem, hogy érzésekben mennyire közel áll mostani állapotomhoz is, hiszen a fogadalomtételnek van egyfajta olyan bizonytalansága, mely pontosan arra vezet, hogy a következő iromány utolsó sorát kimondjam. Ezáltal kifejezve azt, hogy vágyom az ÉLETbe helyezni biztonságomat...
Végvágy
Lapot kerestem. De már nem találtam.
Polcaim üresek. Vége van!
Egy időszak, melyben tenyeredbe
tettem akarva-akaratlan önmagam,
s melyben magammal ajándékoztál,
véget ért!
Most gyertyám előtt ülök. Ég!
A füstölgő pálcika füstölög,
s közben azt nézem, melyik
vagyok most. Azt hiszem nem
égek, csak pislákolok! Mécses
vagyok és nádszál. Énem
ez ellen tiltakozik, de ez
vagyok, s így karjaidba örömest
simulok, mert pislákolásomat
éltetni akarod, s hajlongásaimat
eltörni nem hagyod. Köszönöm!
Fényed belém világít. Látom mi van
ott, s most oly nagy az árnyék,
hogy elbizonytalanodom. Miért?
Mert gyógyulásomat magamtól akarom!
Ne hagyd ezt! Öleld át ürességem,
s vezess engem Te gyöngéden szerető Isten!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése