pillanatfelvétel

magam elé könyököltem...

mondadómat rövidre fogtam...

egy láthatatlan kéz megcirógatott...

Valami készül...

Színeket tompítani kellemessé
varázsolhat, de attól még a
realitás az marad, ami. Szűk – szűk,
hosszú – hosszú, fehér – fehér...
A mások becsapására
ácsolt terveid betakarják
átlátszóságod,
s utána egy maradsz, egy
a sok közül.

Talán érdekesebb várni...?!
A pillanatra, egy ajándékra,
önmagadra, vagy a Végtelenre,
s benne maradni... A várakozásban...
Aztán egyszercsak egy pillanatra
feltűnik élő éles színekben valami,
amit már tűnni láttál...

Mindkettő út, és járható,
egyiket kétszer jártam végig,
a másikban meg maga jött szembe,
az út...

...folyamat...

magamtól mit tehetnék?
nem tudom! kérdezem!
indulok, visszafordulok,
megijedek, aztán újra kezdem,
megbotlok, felállok, kapaszkodok,
aztán ismét kérdezek, s a feleletek
elvesznek egy esős reggel
felhőiben, s továbbra is
csak itt vagyok...
egyelőre a csend dallamába
kapaszkodok,
s ez így van jól...

Advent

Napsütéses tél,

alaktalan, formátlan hideg...
A jégcsapok belülre kerültek,
s közben senki nem kérdi meg,
hogy gyújtottál-e tüzet.
Pedig már ég...
Aztán valaki megkönyörül...
S az egyik jégcsapon legördül
az első vízcsepp...

Ma reggel a Doria Pamphili villa parkjában sétáltam. Persze a park fogalma az lehet, hogy túl szűk annak, amit ott van, hiszen a város közepén olyan, mintha kint lennék a városból. Erdő, mező, tó... Ma egy új részét fedeztem fel, és érdekes dolgot vettem észre. A park egyik bejáratánál székek hányodtak, úgy tűnt, mintha valaki a kimustrált székeit ide tette volna le. Amúgy igencsak rendben tartják a parkot, ezért meg is lepődtem. Aztán nemsokára, amikor arra jöttem vissza, azt láttam, hogy öt-hat olasz bácsi megy a székek felé, mindegyikük megfog egyet, és húzza maga után. Kiderült, hogy ezek a székek használatban vannak, a kis öregek egy kicsit arrébb körbe ültek, s megvitatták az élet dolgait. Rácsodálkoztam... Nálunk lehet, már kidobták volna a fölös székeket, amik hanyagul ott vannak, vagy külön bizottság jönne létre a olyan hely kialakítása érdekében, ami kényelmes, ugyanakkor mégsem kell a székeket ott tartani... Nem tudom! De nekem így tökéletes, életszerű, normális és fantasztikus...

Metanoia

Éppen menekültem... Zajjal, robajjal,
fásultan és megtörten...
És akkor megtörtént:
a vészkijárat nagy lappancsát felfeszítettem,
de mielőtt kiléphettem volna,
besurrant halkan, könnyedén, mint
ahogy lehull a fáról, ősz vége felé,
egy színekben gazdag száraz falevél...

Tehetetlenség

Két üres kézzel álltam ott. Egymagam...
Előttem állt a nagy épület, s
csillogó-villogó ablakai alatt valaki
halkan lélegzett a kartonon... Talán
fázott is... De bent aludtak...
Talán még most is alszanak...

Dallamos este

Billegő, könnyed, finom
hangok töltik be szobámat,
s szívemet. A csenden át ölel most valami
érthetetlen, könnyed, mégis mélyen
érintő hangfoszlány, s csak jön és jön,
és betemet, és nem menekülök.
Maradj még dallamos este...

Csak egy szó...

Csak egy szó maradt, s most
az is elvegyül az őszi esőben,
s bár mindent tisztára mos, mégis
valami homályos marad bennem,
s mindennapi kis tennivalóim között
néha erősen érzem, hogy elveszni
nem nehéz. De jó, hogy néha van ki
megtalál, s könnyedén belesimulhatunk
egy tekintetbe, egy mozdulatba, s a szó
újraéled: létezem.

Korai ősz

Erőm már elhagyott. Magamra
maradtam. Kint énekelnek a
madarak s el kezdtek hullni
a falevelek. Korán lett ősz.
Mást nem mondhatok. Leülök
és hallgatok. Üres vagyok.

Nyárról

Lelkigyakorlat

Sétáltam. Várok.
Kint voltam. Bejöttem.
Bennebb megyek.
Karolj belém!

...

Szárazság, üresség, detonáció.
Darabokban heverek magam körül,
s egyenként nézegetm őket.
Gyújts fényt!

...

Üres csészémmel sétálgattam
a szürkülödő estében.
Árnyékát lóbálták a lámpák...

A tévedés az élet része és a fejlődés titka.

A miérten túl…

A miértek hosszú sorára
választ keresni játékos
komolysággal, magamtól, bennem,
barátok mosolygó tekintetei
között sem könnyű. S ha
csak hűlt helyét találom válaszommal
a nagy miérteknek, akkor
kezdem megérteni, hogy
valamerre haladok,
s lassan átveszi a miért helyét
egy könnyes mosoly,
s szótlanul belesimulok,
mint négykezesbe a szerelmesek…

Kezek

Kezek tartanak,
Kezek vezetnek,
Kezek simogatnak,
Kezek ölelnek...

Mind-mind köszönöm...

S.O.S.

Szeretetednek köpenyébe
kapaszkodom félelmem
meztelenségében,
s most végre szeretném,
igazán, két kézzel, erősen
fogni, csak Veled,
csak Érted, csak Benned...

fogadj be!

Túlélni vagy megélni...!?

Realitás

A hétköznapok lelkigyakorlata az élet felé vezet...

Az élet: egy/a Lelkigyakorlat hétköznapjai...

Néha a veszítés az igazi győzelem...

Lehet lelkigyakorlatozni az utcán? - Itt hallgathatóak tapasztalatok.

Kérlek, hordozd őket...

Reggel volt...
És láttam... szemében
halvány lánggal, de
tüzesen, ajkai sarkában pedig
félelmetesen ott ült
egy nyugodt és alázatos,
de roppant nagy szenvedés...
Szavaim nem voltak...
Karommal megöleltem,
majd lassan elengedtem,
s elindultam az este felé...

Este lett...
Más hely, egy másik arc...
Tüzes lánggal égő szempárt
rejtegetett egy szerető és
könnyed mosoly... de a mosoly
két szélén most is ott ült...
Kicsit idegesebben, láthatóbban
a lángtól aláhúzottan... Ott ült
a szenvedés...
S én beszéltem... ott, ahol a szó
erőtlen, s legfenebb fájdalmat okoz...
Hordozni akartam...
De lehet tetéztem!?

Most magam ülök...
Az utca zaján átszűrödik
néhány madárhang, s közelről
hallom a billentyű-pötyögést...
S közben látom a két szempárt...
Itt vannak...
Egészen közel...
Tehetetlenül bambulok magam elé,
s oldalaimon legördül egy-egy
izzadságcsepp...

Kérlek, hordozd őket...

Mi az utcai lelkigyakorlat?

Nem a végére érés a lényeg, hanem a bennelevés.

A jelenlétben való élet az életben való jelenlét...

Háromszor kérdi: „szeretsz-e engem?” Valami komoly elköteleződés lenne a játékban? Nem hallotta az első válaszomat? Vagy nem értette? Tudatosan teszi, és ma teszi, és velem teszi, és értem teszi... Mert így leszek jelen az életemben, így teszem rá döntéseimben önmagam arra, amire hivatott vagyok... az ő ajándékára. Indulhatok legeltetni.

Aztán még hozzáteszi: „kövess engem!” Ma, most... Mától, mostantól... De nem „majd kövess engem”, sem „eddig nem követtél engem”, hanem kövess engem... egyszerűen a jelenlétben...

Így az életben való jelenlét a jelenlétben való élet...

így volt...

beszéltem...
hangosan beszéltem...
már kiabáltam...

Ő meg csak halkan,
bölcs mosolyában szenvedett
velem, s mégis vigasztalt...

növeld hitemet

nem én akartam,
nem én hoztam,
túl sokat aggódtam...

de te szabadnak alkottál,
hogy eshessek és felállhassak,
hogy magamra találjak Magadban...

csak két szavam marad:
bocsánat – köszönöm!

...

most csend lett...

de ez most kellemes...

formaságokban vélem
felfedezni formátlanságom...

formálj engem,
Hatalmas, törékenységemben...

Hát igen...

nem kérdez,
nem várat magára,
csak feltűnik…
ott van a csendes szellőben,
találkozásban,
koldusban,
éjjeli lázban,
alvatlanságban,
nevetésben és sírásban,
betegségben és
gyógyulásban…

én kérdezek, lázadok,
váratok magamra,
bujdosok…

hol vagyok…?

köszönöm,
hogy Te tudod…

Kövek

Halk szavakban hangos
kopogás. Leült. Majd
szívemből csak úgy
kirepdeső kövek hulltak le
súlytalanul szobám kövezetére.
S velük maradtam,
egyenként megcsodálgattam,
megérintettem,
megsimogattam...

Segíts, hogy átöleljem...

A függöny nem bírta...
kettéhasadt...

Az egységet megosztó erő
győzni látszott.
Aztán csend... Halálos csend...
Kemény, hosszú csend... Mert
üres... mert nincstelen... mert
vantlan... mert megijeszt...
De léte kötelező. Az üres nagy
csend életet megelőző léte kötelező.

Aztán halk lábdobogás, majd
meglepettségből való felocsúdás,
hangos kopogás, retesz-csattanás,
beszéd, kérdések, szaladás...

S újra egy hasadás...
Ez most a csendé... s résén
kihallatszik a lehulló leplek
könnyed allelujája...

Nagypéntek a Kolosszeumnál

Mellettem brazil Miatyánk...
Fölöttem helikopterek...

Aztán csak az esőcseppek
Pattogása az esernyőkön...
Tizenegyedik állomás:
Jézust a keresztre szegezik...
Zuhogni kezd... Mellettem
halkul a brazil Miatyánk,
s fölöttem a helikopterek...

S az eső nem áll meg...
Ő kitart... csak mi vonulunk
haza dolgunk jól végeztével,
s az esőben csak ő marad...
Fenn a kereszten...

Na, megint én vagyok

Hej komám, eccer a zidő jól eltelt, mióta nem írtam neked, de itt annyi munka esszejött, hogy ejsze kalákába se tudnók megcsinálni. Na, de azétt nem olyan nyomorúságos a helyzet, me' egy csepp idő azétt akad mindenfélire. Most éppen megsajnált münköt a zegyetem, az 'szem legalábbes, me' két hét szabadságot adtak, hogy a húsvétot nyugalomba, s annak a maga csendjibe megünnepelhessük. Hát most ez a pihenési alkalom nekem erőssen jól fog, me' egyhuzamba elég sok volt az iskolába járás, s ahogy a marosi rádió zenés üzenetibe hallgattuk vót, hogy Petinek nehéz az iskolatáskája, hát úgy itt a miénk se könnyű, értetted-e. Na, de visszük!

Osztán a tavasz es lassan elkezd egészen nyárias lenni, itt erre felé sokat nem szemetel. De avval a kicsi tavasszal es annyi turista érkezett mind a csepegés. Me' igencsak szép város ez a miénk. Mű es úgz döntöttünk páran, hogy jövő héten meg-megnézegetünk ezt-azt, ha má' a vakáció eppe ebbe a szép városba telik.

De erről jut eszembe, hogy igen sok érdekes dolgot mutattak meg nekünk az elmúlt héten. Mégpediglen levittek minket oda, ahol Péter apostol sírja van értetted-e. El se hinnéd, hogy annak üdején a császár egy egész római temetőt bétemetett, hogy ide bazilikát építessen. Így aztán Péterünk csontjai es odabé vannak. Ha Rómába jársz, mindenképp nézd meg, me' erős fáin. Na, de azétt a zidegenvezetőt is válaszd meg rendesen, me' a miénk olyan fáin menyecske vót, még rajzokat es hozott, hogy megértsük, hogy variálódott Szent Péter sírja, s mi honnét hova került.

Osztán hét elejin a Vatikáni kertekbe vetemedtünk. Igaz, hogy úgy esett, eppe csak vénasszonyok nem potyogtak, de azétt kocsiból es megnéztük, amit érdemes vót. Erről mesélni nem es lehet érted-e, ezt meg kell nézni. Ide olyan valaki vezetett el minket, aki úgy ismeri a kerteket, mind Istók Péter bátyom az esztelneki erdőt.

Ezeket csak ezétt írom, hogy nehogy azt hidd, hogy csak dógozunk itt, azétt úgy állunk a munkához, hogy más es odaférjen. Muszáj es úgy állni, me' ezek se gyurakodnak. Na, de majd egy hetijegyet fizetek nekik Csomafalára, érted-e, ott osztán beléjőnek.

Na, hát egyelőre ennyi, s majd igyekszem néha jelentkezni, addig es kitartást, s ahogy Barni mondá, ha süt a nap, a szalmakalapot ne vedd le!

S az igaz, hogy se Bereckbe, se Eresztevénybe nem mehetünk, de azétt Gábor Áronról emlékezzél meg!

Itt már nincs ereje a szónak...
Elhalkul, jelentéktelenné válik...

Itt csak a lét, az ittlét,
a lét itt... ez fontos.

Ez itt egy másik játék...

Egyszeri és egyszerű...

Megfog, magával ragad,
megtérít... Nincs visszaút...

Aztán csak megyünk... és
nem baj, és... megyünk tovább...

Most ezek fontosak

Anya és halál. Valahogy
ezek a szavak most fontosak.
Ne kérdezz!
Magam sem értem, csak
visszanézve látom, minazt
mi közel jött egészen, s
aztán lassan itt maradt...

Ha gondolatok közé
kóborlok, pillanatok alatt
van magyarázat. Érdekes...
De elég-e most a gondolat?

Ketten vannak bennem... az egyik
hangosan bólogat, másik csak
néz és hallgatag... Őt is kérdezem,
de tovább néz, tekintetével beszél:
van gondolat, mely fontos, de
te nézz és láss...

Lecsengés...
Visszhang...

Aztán újra csak egymagam,
ülök itt tovább, s bennem valami
nyugtalan, majd lassan nézni kezd...
Hogy hova? Talán ahova a halál az anya...

De ez ismét csak gondolat...

S az egyik még mindig hangosan
bólogat, a másik meg néz némán...
Én meg köztük valahol keresem...
azt, ami anyát és halált összekapcsol...

Keresem önmagam...?!

Márk Zsuzsához

Nagyrészt a templomban láttalak...
S legtöbbször beszélnem kellett...
Zavarba hoztál, szégyeltem
előtted szavakba bocstákozni...

Hah! Mintha fényes napsütésben
gyertyát gyújtottam volna...

Mert jelenléted volt, s marad
a tanúságtétel...

Elment...

Vártam, hogy elköszön...

De nem...

Takarót tesznek rá...
Feketét, keményet, érdeset...

Rám ő is takarót hagyott:
puha, fehér, sima...
Benne minden szeretete,
gyengédsége, mosolya...

...

Megsimogatom, s tudom,
hogy VAGY...

BENNE... Magában a Mosolyban,
Gyengédségben, Szeretetben...

Szavak, gondolatok,
ötletek. Lelkesedés, fény,
tömérdek élmény, látás,
érintettség, kilométereken túl
is valahol összeér.

Eggyé...

Igen, eggyé válik. Vagy
lehet, hogy már együtt született?!
És lehet, hogy nincs távolság...
csak mi maradunk, azokkal,
amiket belénk adott, Ő,
akiben mindez összeér, s aki
csodálni hagyja fenséges
ötletét, melyben porszemként,
én is itt vagyok...?!

Válaszolni? Úgy érzem nem is akarok...
Csak nézni...
Benne lenni...
S néha mosollyal jelezni
azt, mi kimondhatatlan...

Más nem maradt.
Csak a belém szorult
szó, mely egyszerre
túl közel van, mégis
távol marad; hordoz,
késztet, magával ragad.
Majd egyszer csak elillan...

Én meg maradok árnyékában,
csendben, magamban.
Csak úgy...

Körülvesz...

Nem kértem. Csak jött.
Úgy kaptam... Ma is
rámköszönt.

Keresett, kérdezett,
aggódott, mosolygott,
én örültem s meghatottan
ültem itt magammal...

Honnan? Miért? Ezt
sem érdemlem...
Egyszerűen csoda,
ahogy körülvesz...

Angyalok mindenütt...
Mosolyban, szélben,
dalban, napsütésben,
Most épp egy barátban...

Tavasz a télben,
Víz a sivatagban,
Mindenütt ott vagy...

Köszönlek...

Balliteráció bizsgaidőszakban

Betűk borzasztó birodalmába betévedő bátorság bennem bizonycsak bizarr barátságba bonyolódik bizonyos bensőmbe betolakodó banális bizonytalansággal.

Biztosan beteges belegondolni bodító bolondságok bravúros bőségébe, bármennyire bűbájosak.

Szomszéd

Na, mondom, megyek berakom a ruhákat mosásra a gépbe. Kilépek a folyosóra, mögöttem még egy ajtócsattanás. Aztán rám köszön a cseh szomszédom... Kezében a szennyes-szatyor. Nevetünk, majd társalogva indulunk a mosókonyhába. Közben jól szórakozunk, élvezzük, hogy egyszerre indultunk. Aztán megérkezünk... Minden gép szabad. „Parancsolj” – jegyzi meg, s ismét nevetünk. Így kezdődik a hét...

Köszönöm! Szép ajándék ma reggel...

Amúgy a minap összefutottunk a folyosón, s kérdi, hogy van-e késem. Meg is lepődtem... Mondom így kézzel-lábbal, hogy késem nincs, de bicskám van... Azt mondja, neki kés kell. Na, mondom, úgy látszik rosszul mutogattam el, mondom, várj, hozom. Ahogy meglátta, megnyugodott. Vágóeszköz... Bementünk a szobájába, s az ablakból bevett egy kolbászt. Mutatja a feliratot. Csabai kolbász... „A vakációban sízni mentem, édesanyám ezt pakolta fel, s nem fogyott el. Gondoltam, elhozom, együtt megesszük...” Hálás voltam, de annyira, hogy átléptem a szobámba, s egy kicsi erőset átvittem... Pohár csak egy volt, felváltva ittunk... Mondom, ebből igyunk, nehogy a kolbász azt higgye, kutya ette meg...

Aztán hosszasan beszélgettünk...

Hmm...

Hogy a hol volt, hol nem volt, mikor, hol, miért kezdődik? Nem érdekes. A fő, hogy van... S a szerepek, melyeket osztva-osztatlan megkaptunk, a mieink vagy nagyon annak tűnnek. Benne vagyunk, s lassan egybenövünk vele, vagy legalább is igen közel kerül hozzánk. Persze ebben szívesen segítenek mások is. Igen, szívesen. Vagyis a szívük diktálta módon néznek ránk, és beállítják a reflektort... Megesik, hogy először sérti szemünket, de lassan megbarátkozunk vele, aztán el is kezdünk mozogni benne, s van, hogy újdonságot fedezünk fel, mely örömteli; s van, hogy újdonságot, mely elkeserít... De egy ideig mindenképp érdekes a reflektorfény, elbűvöl és megmutat... Aztán mégis: jól esik, amikor egy másik jelenet következik, s amíg tart, végre önmagad lehetsz... S van, hogy őrülten nevetsz, mélyről jövő, feltörő kacaj; van, hogy csak kuncogsz a markodba; s az is lehet, hogy végre sírni is tudsz... Ki tudja?

Mondd, miért...?

A lépcső mellett.
Ott vettem észre. Hogy
az esőcseppek az ablakon
elterpeszkedve
egymásbafolynak.
Könnyedén, zajtalan...

Csak csodálkozom...
Az egység ilyen egyszerű?
Elengedi cseppségét, s
már is nagysággá válik...!?

Mondd, miért bonyolítom?

Hej, komám

egy cseppet karácsony után hazaléptem vót. Erőst jólesett Erdélybe megérkezni, s má odafejlődénk ember, hogy a repülő es leszáll mifelénk. Így osztán Kolozsváron landolánk, s onnan Marosvásárhelyig került egy fuvar Barni jó voltából, de osztán Vásárhelyről érdekesebb út következett. Hát egy ilyen dubával mentem haza, érted-e, de az akkorát került Barót felé, hogyha feleakkora kolbász lenne a palláson, há ejsze egy tizenötévig a legkevesebb nem kéne disznyót vágni. S osztán úgy felrázott ember a négy óra alatt, hogy a karácsonyi sütemény keveredett essze a római emlékeimmel mindegyre. De milyen szép táj vót, s milyen hideg. Mind gyermekkorunkban érted-e. Nagy hó, s béjártam egy jó darabot székelyföldből a buszos cég segítségével. S a kicsi nénik, bácsik minden faluba szálltak fel s egy másikba szálltak le, sokan székelyruhába s bekecsbe, olyan jófajta nagy kucsmába. S amikor szálltak le mindenkinek szép ünnepet kívántak. Mentek komához, rokonhoz, s a hosszú csendes téli estéknek így adtak ma is értelmet. Jó volt látni őket...

Osztán nagy nehezen Szentgyőre értünk, de amikor a buszról leszállék az a minusz tizenöt fok mind a nadrágom alá futott, s egy olyan mozgásba kezdék, hogy azt még Kercsó keresztmámi újdonfőtt kocsonyája es megirigyelhetné. Héába na, a zember alig menyen kicsit melegebb éghajlatra, mánes kínlódik, mikor hazakerül. Otthon vót nagy öröm minden részről, me ugye ritkán van együtt a család. Növögetünk mű es mind a zágoni cukorrépa, s ahogy az is érik, szedik ki a fődből s fejezik, mi es lassacskán tépődünk kifelé a fődből s éregetünk. Osztán egy kicsi édesség es kikerül belőlünk ejsze.

Na, hát osztán Szentgyörgy sokat nem változott. Kimensz az utcára s hallod a jó megjegyzéseket, s nem győződ csodálni, hogy itt még ilyen székelyül társalognak. Kutyafuttában meg-megérintette fülemnek bessejét egy-két ilyen:
- Hát te Jóska, a tőtött káposztát kiottotad-e? - kérdi a zasszony.
- Hij, azt biza elfelejtém - szól vissza a férje.
- Hát akkor osztán nézhessük a zaragázt, ha kifut. Hadd el, me te pucolod meg a kályhát, azt a...
Ez csak egy példa ember, de így menyen ott felénk az élet. Rotyognak a jó tőtöttkáposzták, s má Barni mondá a repülőn, hogy most hazamenyünk, s megcsemellünk, ugye a sok zsírostól. Hát én es kéccer nekifeküttem egy kicsi jó tötelékesnek. Eccer tőtöttkáposzta vót s másszor sarmale. Me először Szentgyörgyön székelyekkel ettem vót, másodszor Kolozsváron rományokkal. Hej finom vót erőssen.

Esszefoglalva kicsit rövid vót, de velős ez a vakáció. Egy-egy pohár pálinka mellett téged es elemlegettünk, drága komám, s reménykedünk, hogy Veled es megihatunk hamaroson valamit. Na, hát erről jut eszembe, s ezzel bé es fejezem. A székely s a zesze beszélgetnek. Aszongya a székely:
- Hej, nem tudom megigyam-e ezt a harmadik pohár pálinkát?!
Mire a zesze:
- Nem tudom megiszod-e vaj nem, de én mentem!

Osztán vót még egy érdekes tapasztalatom, hej. Rómába es, s Kolozsváron es aszt figyeltem meg, hogy a rományoknak nem esik jól sorbaállás nékül felülni a repülőre. Pedig má a csomag le van adva, s ott van mindenki a kapunál, látszik is, gondolható is, hogy mindenki felfér, de amikor a jegykezelő megérkezik, abba a minutába állnak sorba, s gyurakodnak. Így osztán Rómába, kicsivel hamarabb valamelyik bisztonsági őr béjöve az ajtón, s ezek egyből mind nekirohantak a kapunak. Meg is jegyezte olaszosul, hogy olyanok mind a juhok. Na, hát látod-é mire vót jó a kommunizmus. Kolozsváron pedig, ahol osztán béhunyott szemmel se lehet eltévedni, s úgy is látod, mikor kell menni, majdnem eltapottak, amikor elkezték felengedni az embereket, s úgy néztek mind borjú a vaspántos ajtót, hogy én még ott olvasgatok...

Hát édes egy komám olyan boldog új esztendőt Neked, ahol a tehén tőgye ki nem fogy, s a jó kolbász s szalonna gyűlöget a füstölőbe, s a gabona a hijúba. S osztán, ha Jolánka a 180-at bétőti, feltétlenül hívjatok meg a nagy eseményre, vagy legalább kostolót kűdjetek, hallod-e!