Esőben bandukoltam...
Karácsonyillatú eső...
Ritmusa fülembe susogott:
jő...jő...jő...

Várogatlak...

Hol vagyok, nem tudom.
Kiléptem, de bent vagyok.
Belépnék, de nincs hova...
Vagy már ott vagyok.
De hol? Nem tudom,
Ne kérdezz, ne fárassz
Elég most magamnak,
Hogy lépegetek...

Vágyak, célok,
Fények, árnyékok,
Vesződség, öröm,
Lelkesedés, feszültség,
Itt vannak, együtt és
egyszerre ülnek itt
szobámban... Szóval
itt vagyok...
Bennük, közöttük,
értük, velük,
elválaszthatatlanul
együtt a valósággal...

Közelednék, de
távolodom... akarok,
s mégis csak toporgok...
Segíts, hogy Beléd
nyugodjak... Csak úgy...
Ahol már nem akarok,
s nem zavar, ha toporgok...

Ott...
Veled...

Az istállóban...

Szalmát már hoztam...

Madárének

Csak kicsit szelőztetni
akartam, s a forgalomba, zajba,
egyszer csak csoda...
madarak éneke tört be.
Ide a porba, zajba,
szobámba,
s belém.

Más nem marad.
Gyönyörködöm...
Jel. Az élet, a szép,
a jó, az eljövendő jele,
mely nem vár el, nem
számítgat, csak örömet,
békét, fényt hozni érkezik,
s már páran hirdetik...
Nem háztetőkről, s nem
tereken. Most épp
madárénekben,
szélfuvallatban...
S én várom szakadatlan...
Hogy beengedjem...

Élni, világítani...

Hogy honnan...?!

Hogy honnan jött,
nem tudom... csak itt
van. Halkan, szinte
nyomtalanul. Mégis
hangsúlyosan és
nyughatatlanul...

Kicsit kesernyés, belül...
Valami elszorul. Először
élesen, majd láthatatlanul,
de mélyen megérint...
Kaptam. Érte vagy miatta?
Nem tudom... Csak itt van...

S miközben felhős a jelen,
Egy kis napsugár áttör...
Figyelmes emberek. Kérték
vagy maguktól, vezetve
fentről vagy pusztán
önszántukból, de „kopogtattak”...
S most más érzést hordozok...
Tőlük vagy miattuk?
Nem tudom... Csak itt van...

Így élnek. Igen. Bennem,
kívülem, közöttünk, s
mindenütt...
A paradoxonok...

Erejük kihív, tanít.
Feszültségük fenntart...
Hiányukban egész
nem lehetek...

Akárcsak a fény...,
mely csak akkor érdekes,
ha a sötétet megtapasztalnom
megengeded...

Taníts, vezess...

Hát én most...

Hát én most sírnék

és nevetnék, félnék

és ölelnék, majd

ismét csak sírnék...

aztán meg nevetnék...

Nem tudom. Bennem

mozgolódik... Lefekszem,

felkelt! Leülök, felállít!

Aludnék, ébreszt!

Lopakodik...

Játékos könnyedségben,

súlyos pillanatok között,

csak oldódni tudok...

Bele a hullámzásba...

Mert újra kezdődik:

mert én most sírnék és

nevetnék, félnék és

ölelnék... aztán ismét

csak sírnék, s talán

nevetnék...

Majd keresnék

hullámvölgyekben

kagylókincseket,

hullámhegyeken

fényszerelmemet,

s csak lennék, úgy lennék,

nagyon szeretnék...

hullámzásában feloldódni...

Most csend lett... Csak egy

száraz sóhaj hagyja el ajkam:

Fény kisasszony, szabad

egy táncra? S már a

hullámokat csak távolról,

halkan, meghatódottan

hallgatom... de még mindig

hallgatom... majd ölelésében,

könnyes mosollyal

Feléje fordulok, s

remélem újra eljövend...

akkor is táncra...

örökkévaló, könnyed együttringásra...

visszavárlak...

Advent

Ma elkezdődött...
Kicsi gyermek, nagy kereszt...
Egyik az anyja ölén,
másik a mellékhajóban.
Mindketten csukott szemmel...
Egyik moslygott, másik
szorongott...
Egyik nekem, másik értem...

S én?! Botladozom a sötétben,
mosoly és szorongás között...
Várlak...
Kerslek...
Gyújts világosságot...
S ha a fényben majd
újra látom,
segíts! Segíts
átölelni árnyékaimat...

Itt most valami más

Itt most valami más. Vagy
talán más itt minden?!
Az új történik rendületlen...
Sírni, búcsúzkodni itt nincs
idő...

Ősz és tavasz egyszerre érkezik...
Itt van mellettem. Sárguló levele
szárad, s még el sem halt,
az új helyébe nő...

Ez van itt. Ez van most...
Néha nehéz vele együtt lennem.
Talán mert valami mást
kerestem. S ehelyett jött
valami más...

Lassan megértem. Hát itt van.
Ez valami más. Ez... valami más...
Csak nem úgy jött, ahogy én
szerettem..., nem így képzeltem,
vagy... De miért is képzeltem?

...

Igen. Ez valami más...
Lámpafény, székek, polc és
asztal. Itt vagyok...
Bentről szól:
nem így képzelted? Én meg csak
hallgatok... De bentről újra kérdez.
S én? Megint csak...

Úgy tűnik, kint kerestem...
Azt gondoltam a különbségben...
Hogy a különbségben lesz az, ami
valami más... vagyis, hogy más...
De nem...
Egy itt minden, ahogy zöldül
az elhalt helyén az új levél...
Ahogy világít a lámpa fénye,
tegnap, ma és mindörökké...
Ugyanaz...

De nem hagy nyugodni mégsem.
A valami más...
Mitől van? Miért most jött?
Nem tudom. De léte könnyedén
rám nehezedik, s minden
szálával csendemben gyökerezik...
Csendemben, mely az ő csendje...

Mert minden egy...
És minden itt van...
És minden úgy van itt,
ahogy az előtt...
És mégis...
Valami más...

Hát te komám,

remélem a nagy hallgatás jót teszen neked, amúgy es arról vónánk híresek, hogy ritkán s töményen beszélünk... Asszem a töménység ilyenkor alakul...

Hej pár napja én es keserűen iszom a teát, s jég nékül, me’ az a kicsi, ami kerül, azt es a lábam köré csavargatom egy kendezőbe, hogy lohassza aszt, ami ott épp növekedik. De nem es a hiúból lejövet ment ki a bokám, s nem es ganyéhányás közbe léptem bé két rossz deszka közé. Mi eppe egy labdát dobigálánk egy akkora s olyanforma szerkezetbe mind egy pityókaszedőkas, értetted-e. Lehet, hogy Kálmikáék jobban ismerik eszt, me’ bisztoson nekik es van az iskolába. Csak az a nehezsége, hogy a labda nagyobb a pityókánál, s így essze kell gyűttsem az erőmöt s a zeszemet, hogy valahogy belécélozzak, de ha nem es örökkétig, de sűrűn sikerül. Szóval eppe ezt a labdát dobigáltuk, amikor felszöktem, hogy a „kas”-hoz közelébb legyek, de jövet az aszfaltra a lábam élivel érkezék, s egy olyan erős valami futott fel a bokám tájékáról, ami osztán a szájamon keresztül távozott a levegőbe. Na innentől kezdve legalább anyira sántálok, mind Csonka Pali bátyom a Kórház utcából.

De a nagy ijettség mellett osztán van más es, me’ itt ember olyan nemzetközi esszefogás jött létre ennek nyomán érted-e, hogy annak párját hét üres faluba meg nem találnád. Me’ egy német esszepakolta a vacsorát, egy cseh házhoz szállította, egy talján orvos megvizitált, egy portugál hozott egy bokafixet, egy ukrán főzte helyettem a kávét (nem olyan zaccost, mind Irmus keresztmámá), egy ír pedig hozott egy francia komédiát, hogy ne unatkozzak belé ebbe a bokarándulásba.

Osztán odakünn nem tudom most milyen világ áll, de a hét elejin elég komolyan reszkettek itt a taljánok, me’ kevesselték azt a három fokot, ami valhogy idekeveredett, s egy-egy úgy reszketett, hogy a kávét a fogai között finom apróra őrölhette vóna. Ekkor gondoltam én belé, hogy Baksa Vilmos bátyom minusz húszba es elindult valami kicsi fát még bészerezni, s olyan olvasnivalót vett magához, amitől se a testje, se a lelke nem érezte vót aszt a nagy hideget...

Hát így most ne, ide a szobámba bézáródtam, s közbe eldúdolgatom aszt a nótát, amit Asztalos Feri barátomtól gyermekkoromba jól megtanultam vót, hogy: Hej sárelő, sárelő, sánta beke állj elő, hej sárelő, sárelő sánta beke állj elő. Víg nóta, táncolja, búsan nincsen aki hallgassa.

Akkor a jó Isten szakassza Reád minden áldását, szerusz értetted-e!

ÉLET van

Ma jó volt lépten-nyomon ezt tapasztalni...

Reggel a szállás-bejelentéssel voltam el. Már többen mondták, hogy a délelőttjüket ott töltötték, s vigyek olvasnivalót, mert érdemes... Fél tíz előtt tíz perccel érkeztem, fél tíz után három perccel távoztam... Sőt, nagyon kedves hölgy intézte a dolgaimat, magfázottan, de mégis lelkesen és kedvesen kezelt.

Később egy vendéglőből kellett ebédet hoznom. Vártam, amíg elkészül... Csak figyeltem a pincéreket, egymásrafigyelés, a másik munkájának kiegészítése, a készenlét... Ez látszott... Ez persze természetes, de mindebben egy olyan nyugodtság, türelem és együttérzés volt, amely meghatott... Néztem, ahogy dolgoznak, mosolyognak, ott vannak...

Aztán Cappucino... Ugyanonnan veszem mindig, nagyon finom... De más is van: most másodszor láttam ott egy szép és kedves lányt... Ő az egyik kiszolgáló. Természetesen mosolyog, s valahogy mélyebbről jövőnek érzem, s nemcsak a zsebemig ér el mosolya...

S ott van a munka, ahol együtt vagyunk... Segíteni mentem, de rajtam segítettek... Megéltem újra, hogy egységben vagyunk... Eddig leginkább azt fedeztem fel, hogy egy rugóra jár az agyunk, de ma azt éreztem meg, hogy a szívünk is... Egymás hibáiban a jót és a törekvést is felfedezni... Nagy dolog... Szív is kell hozzá!

Szavak nélkül maradtam...

Találkoztam VELE: Gondoskodó, Együttérző, Szép és Kedves, hibáimmal együtt Szerető... Ilyen az ÉLET...

köszike...

Össze-függés...

A napokban újra azt éltem meg, hogy egy téma körül forog az életem. Most több oldalról jöttek olyan jelzések, hatások, amelyek a kapcsolatokra, illetve egészen pontosan a kapcsolatban levésre irányították a figyelmemet. Ez az időszak azzal kezdődött, amikor egyszer csak spontánul megfogalmazódott bennem: Kommunikálok, tehát vagyok...

Aztán a napokban egyensúlyozgatva az életem többszintűségében, úgy külső, mint belső szinten, egész konkrétan szembetaláltam magam azzal, hogy vertikálisan és horizontálisan igencsak fontos kapcsolatban maradnom... Előbbire a saját dolgaim közötti manőverezés mutatott rá...

A másokkal való kapcsolat felé most utcai látványok irányítottak, annak ellenére, hogy magam is kapcsolatban vagyok emberekkel. Egy délután figyeltem fel kétszer egymás után egy-egy telefonáló emberkére, akiknek olyan sugárzó volt az arca, hogy tisztán kivehető volt, hogy a másiknak vannak jelen teljesen, s hogy ettől boldogok...

Aztán a tegnap filozófiakurzuson, ahol Descartes Értekezés a módszerről című művét bogozgatjuk, az is elő jött, hogy ő rájött arra, hogy magában kell megtalálnia az optimális vezetőt... Tehát magammal is jó kapcsolatban lenni.
Ezen a ponton pedig összeért mindhárom tapasztalat, hiszen önmagamban Isten képmására kell rátalálnom, s másokban is Őt jó felfedeznem...

Puzzle

Ma valahogy olyan témák jöttek elő a kurzusokon, amik teljesen ráilleszkedtek a tegnap délutánomra, különösen egy beszélgetésre. Egyszerűen azt éltem meg, hogy ugyanaz megy tovább, csak más fórumon, de bennem ugyanarra csatlakozott.

Az első, ami tetszett, hogy még soha nem hallottam jogi szempontból tárgyalni Jézusnak azt a mondását, hogy ha valaki társát bolondnak nevezi, méltó arra, hogy törvényszékre adják. Azért tetszett, mert tényleg, kis dolgokkal indulnak általában a nagy konfliktusok, s Jézus már a gyökerére felhívja a figyelmet. A tegnap délután pedig arról beszélgettünk, hogy meddig is kell elmennie egy kereszténynek, hányszor is kell adnia egy koldusnak, honnan tudja, hogy a koldus mire költi stb. Ez csatlakozik erre a történetre: Jézus a gyökérre irányítja a figyelmet, vagyis affelé, hogy bennem mi van, amikor valamit teszek, s mit indítanak el szavaim, tetteim. Jézus elmegy addig az életében, hogy a rokonai el akarják vinni, mert megbolondult, olyanokat mond. Mi viszont szeretnénk biztos kereteket, ahol mozogni lehet, keresztény is, de kényelmes is. Kompromisszumszagú, de hát nekünk is normális embereknek kell lennünk, nem?

Ahogy ezzel elvoltam, a következő órán az jött elő, hogy a feltámadási szertartást milyen időpontban tartják egyes helyeken. Ekkor mondta a tanárunk, hogy sok pap arra hivatkozik, hogy az emberek félnek éjjel, s ezért estére teszik a szertartást, akkor is, ha még világos van, de nem lehet kockáztatni. Aztán a következőket mondta: „Kérdem én: ha az emberek Karácsonykor nem félnek elmenni az éjféli misére, akkor Húsvétkor miért félnek?” Nagyot nevettünk, de komoly a kérdés, mert utána hozzátette, hogy mi vagyunk azok, akik ezeket kreáljuk az emberekben. Ők pedig elfogadják, megszokják, s itt kezdődik a szokás hatalma, amit nem kell bemutatni. Mindez pedig ismét csak rácsatlakozik bennem arra, amit fentebb írtam, mert mintha itt is lenne egyfajta kompromisszum a kényelem és a kereszténység között. Elég csak az ősegyházat nézni, hogy lássuk, hogy ezt másként is lehet...

Mi a válasz? Magunkban magunknak kell keresnünk... Részemről mindez csak gondolatfelvetés, mert már régebb is érdekelt ez a téma, s most újra előjött, tehát fontos.

A legszebb számomra maga a folyamat, ahogy egymásbaillenek azok a történések, amelyeket függetlennek gondoltam, beszélgetések és órák, személyes és külső fórumok. Ez pedig arra irányít, hogy jó-e elgondolni, hogy mi hogy van... Egyre inkább az tűnik jónak, hogy legyek... s utána visszanézzek...

Valaki puzzlet játszik az életemben...

Szerusz ember

Én má’ eccer rég nem írék neked, de most bépótolom, értetted-e. Szóval mostanság azon kezdém az agyamot futtatni, hogy vajon Csaba királyfinknak a Csillag-ösvenyre mi kellett, vagy ott meddig ült, me’ ahova mi székelyek elmenyünk otthonról, ott feszt kell valami engedélyféleség, hogy ottlehessünk.

Ugye először es, ha a megyéből kiléptünk, s kicsit hosszabban vótunk távol, abba helybe flotántot* kellett üttetni a buletinbe**, me’ a policok*** kérhették akármikor.

Osztán eljött annak es az ideje, hogy kinnebb ereszkedjünk, s akkor Kolozsváron kellett vót abba a nem nagy szobába esszezsúfolódjunk, hogy vízumot kapjunk Magyarba. S ha ez meglett, akkor kint valahogy esszehozódott egy szállásbejelentő-papíros, s akkor kint valánk. Osztán utánna kellett vóna letelepedési es, de hál’Istennek reánk köszönt vót az únió, sígy direktbe kaptunk tartózkodást, nem es akármennyire ember, öt évre. Eppe tegnap erről beszélék egy finn s egy szlovén komával ember az egyik szünetbe, s megvótak erőst hökkenve, hogy nekem nincs magyar állampolgárságom, s inkább azon, hogy mé’ nem adnak egyből, de nem vót, mit mondjak, csak azt, hogy evvan.

Most pedig, hogy ide olaszhonba vetett a Gondviselő, itt es ma nekiláttunk vóna, hogy valamit szerezzünk, ha má’ itt vagyunk, legyen törvényes. De itt osztán a tartózkodási engedélyt a haláleseteket béjelentő iroda mellett kell csinálni. Sejtettem má’ ebből, hogy a dolog halálra van ítélve, s így es vót, me’ a zolaszok tíznek csinálják meg egy nap, s fél tizenegykor még kettőnél tartottak, úgy, hogy prenotációt kell csináljak, s akkor remélem sikeredik valahogy, na.

Há most azon vagyok nap mind nap, ember, hogy a Mennyországba jó előre béjegyeztessem magamot, me’ nem lehet tudni, ha’lám. De odafenn elég jó kapcsolatai vannak a Rendnek es, nekem es, ejsze nem kell ekkora bonyodalom... s remélem ember, hogy kilencven nap után nem dobnak ki, akkor es, ha ott a napok másképp számolódnak...

A székelyszimpatizánsok figyelmébe a „csillagösveny”:
*olyan pecsét vagy öntapadós, amit a személyibe tesznek, s feljogosít arra, hogy más megyében hosszabb ideig tartózkodj
**személyi
***rendőrök

A paradoxonok

Valahogy a pénteki napomat átszőtte a paradoxonokon való gondolkodás... Nem különösebben kerestem, jött. Ghirlanda atya, a jogtanárunk, nagyon érdekes szempontra hívta fel a figyelmünket, s ezzel indult. Azt mondta, hogy azért tudunk bűnt elkövetni, mert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett minket. Mert Ő szabad, s minket is szabadnak alkotott... Óriási paradoxon: azért vagyok képes rossz döntéseket hozni, mert Ő szabaddá tett, hogy dönthessek, Ő, aki JÓ...

Közben állandóan bennem van a nevem és a lényem paradoxona is, amit az Ő humorának tartok...

Aztán ahogy ezt hordozgattam, este szembetaláltam magam a Római levéllel, ahol Pál a tövisről beszél, amit testében hordoz, s bár jót akar tenni, mégis a rosszat teszi, újra egy ellentét... Aztán ez hozta elő belőlem azokat a tapasztalatokat, amikor azt mondtam magamnak, hogy nincs időm imádkozni, mert sok a dolgom. Aztán el kezdtem még imádkozni is, s ezáltal több időm lett... Mi ez? Nem tudom, nem értem, minden paradoxon titok...

Egy viszont biztos, ha így alkotott, akkor ez nem véletlen... A tövissel kapcsolatban pedig újra előjött bennem, amit már tudok, de jó, ha erősödik: a bűn az a pont az életemben, ahol Isten legkönnyebben be tud lépni, mert itt aztán végképp nam vagyok tökéletes... Kiszolgáltatott vagyok... Rászorulok...

Köszönöm a paradoxonokat...

Helyzetjelentés

Valami felborult.
Elengedtem? Elszakadt?
Nem tudom...

Keresem, hordozom,
vezet, kísér,
együtt vagyunk, de hol vagy?

Most belém hasít,
fáj, de biztos vagyok
benne, hogy tanít.

Elengedtem...
Vagy elszakadt?
Nem tudom...

Segíts, hogy Benned bízzak...

Mi az, ami összeköt?

Ma chateltem valakivel... Szinte négy éve, hogy nem tudunk egymásról. Most megjelent a Messenger-listámon. Négy év hosszú idő, de mégis egész beszélgetésünk alatt azt éreztem, hogy folytatjuk. Nem újrakezdtük, hanem valami megy tovább. Hogyan? Nem tudom, elfogadom, s örülök, hogy így van...

Ahogy aztán mesélt és meséltem, olvastam és olvasott, lassan sok minden kiderült számomra. Persze a négy év gazdag volt eseményekben mindkettőnk számára... Mivel pedig más-más úton járunk mások az örömök és a nehézségek, de jó volt tapasztalni, hogy a forrás ugyanaz. Az ÉLET erejét érezte és érzi ő is, éreztem és érzem én is. Akkor esett le, hogy Ő köt össze minket...

Köszönet... IDE is, Oda is...

Csak figyelni kellett...

Ma nagyon érdekes volt az estém. Kicsit hamarabb mentem át misére, fáradtan, náthásan, beültem, s csak ott ültem. Aztán néztem, ami előttem volt... Meg magamra is pillantgattam... Kis idő után megjelent...

Azt fedeztem fel elsőként, hogy nem is vagyok vasárnapiasan öltözve, hiszen nem vettem inget. Pedig szoktam... nahát, ilyet. Aztán felnéztem, s egy mondat jött: „Nekem így is jól vagy.” Sokat mondó volt... Nem azért, mintha nem szeretném vasárnap az inget, vagy nem érezném jól benne magam. Nem... Csak arra tanított most, hogy nem kell megfelelnem Neki. Ezzel pedig nemcsak az ingre gondolt...

Aztán újra felnéztem. Ekkor a misekönyvön akadt meg a szemem. Az jött elő, hogy az élet pont olyan, mint egy könyv, minden lappal új nap kezdődik. A különbség csak az, hogy amikor lapozok, a lap eltűnik... Viszont, ami ennél is fontosabb, hogy Előtte mindig tiszta lappal indulok, csak én hiszem azt sokszor, hogy ez nem így van... Ő mindig megadja az új lehetőséget...

Csak figyelni kéne...

Együtt

Ha merjük hozni kincseinket, mind személyes, mind közösségi, mind nemzeti szinten, vagy bármilyen szinten is legyen, gazdagítjuk egymást, nemcsak gondolatokkal, tapasztalatokkal, hanem belső élményekkel, érzelmi megmozdulásokkal is. Ez volt a tapasztalatom ma este, az első közös misénken, ahol ötvenen voltunk, húsz országból, ez a közösségünk. Fantasztikus hangulat uralkodott, mert együtt VOLTUNK...

Nagyon szép élmény volt a teljes mise, de különösen megérintett a madagaszkári társaim éneke. Spontánul kánonban és több szólamban énekeltek, hihetetlen mély és mégis könnyed spirituálét. Az arcok átváltoztak, mind közelebb kerültünk, ide is, oda is...

Aztán utána közös vacsora, amelyet önfeledt játék követett, nagy nevetésekkel, lelkesítő „olvasmányokkal”. Jó tapasztalni, hogy bár sok mindent gondolnak rólunk, s még többet mondanak, de mi ezek és ilyenek vagyunk. Mindenki más világ, s mindenki így van jól ebben a közösségben...

Igen: Isten országa köztetek van (Mozambiquetól Magyarországig, s azon túl is).

az ÉLEThez

a mát köszönöm…
ahol ketten vagy hárman…
és megtörtént…

akkor csak érzés volt…
most már többet látok…

köszönlek…

s őket is…

Na, te komám,

há én elég rég má, hogy nem írék neked, úgy, hogy most megemberelem magam, s valamit blogra vetek ejsze, ha má időm es van, s az es amiről neked bészámoljak. Má a skypeos beszélgetésünkben említettem vót, hogy kimentünk pár napra Santa Marinellara. Az osztán szép hely, ember. Mármint nekem ne, az olyan székelynek, aki tengert csak álmában lát, ha szépet álmodik. Azé me az ottlakóknak ez olyan egyértelmű, mint ahogy a Napnak minden reggel fel kell keljen. Biztos, ha kaszát mutatnék nekik, s két rendet leakasztanék, ők es megneznének, hogy mivel tornászok. Ez má csak ilyen. De addig jó, amíg még ezekre rea tudunk csodálkozni. Me, ahogy Tánczos Vilmos bátyánk írja, az élet tényleg olyan is lehet, mind a kicsi gyermek inge, rövid és szaros. De most eppe nem így érzem, értetted-e!

Na, de kicsit elkanyarodék... Szóval olyan szép helyen valánk ember, hogy a szemem, bár próbálkozott, bételni vele nem nagyon tudott. Előtted a nagy tenger, hezza csapódik a sziklákhoz, a hullámok hátán lovagolnak a napsugarak. Mondom neked, hogy fáin vót. Elég sokat bámészkodtam ott a parton ezekben a napokban, s hallgatóztam nagyokot. Közbe még oda es elmerészkedtek a gondolataim, hogy bezzeg ez csak kevés székelynek adatik meg... De aztán hamar reajöttem, hogy ők enékül es eppe jól megvannak...

Ott osztán egész nap azt bogoztuk, hogy ha’ lám a mi közösségünk mitől funkcionálna jobban. Ezt nézegettük meg minden odalról, s született is ez-az utánna. Kicsi kevéskémet magam es hezzatevém, amit a tarisznyámból úgy fél kézzel elévevék, s tetszett vala es nekik. Csak annyit mondtam, ha mindenki megcsinálja a maga részit, akkor a közösség működni fog. Osztán, hogy így van-e vaj nem, majd kiderül, de most ennek kell nekifeküdjünk...

Várom, ha’ lám, mikor jössz erre felé, me van nekem egy olyan ötvenhárom oldalas féle olvasnivalóm, amiből azé vagy két cikket béolvashatnánk. Szóval, ha méges erre felé vetődsz, szójál, hogy az olvasóállványt készítsem elé.

A jó Isten áldása szakadjon Reád,

komád: Estány

Eljött ... vagy én voltam jelen?!

Ma kicsit újra előjött bennem, hogy mitől lehet szép a nap... Mert ma este úgy érzem, ez egy szép nap volt. Mindenekelőtt az él bennem, hogy a szépség nem könnyedséget, vagy tehermentességet jelent. Ha most visszanézek, azok a napom legszebb pillanativá váltak, amelyek valamilyen feszültséget hordoztak, vagy szembesítettek magammal... Mert így sokat tanulhattam...

Ugyanakkor jó volt érezni, s beszélni arról, hogy az élet a jelen pillanatban zajlik. Ez számomra együttlét magával az ÉLETtel. Nagyszerű élmény megérezni ezekben a helyzetekben Őt, ahogy jelen van, közel jön, meglep ... csak arra várt, hogy teret kapjon. Magam előtt van a napom... Nem volt sok esélye, de azért mégis voltak pillanatok, tekintetek, ahol ott volt... Megszólalt... Simogatott... Másokon vagy épp rajtam keresztül... Másokat vagy épp engem...

Hogy mitől szép a nap? Nem tudom... Az enyém szép volt, úgy, ahogy volt... Örültem, hogy eljött... vagy én voltam jelen?!

A ritka percek...

selyemszalagát most újra felbontottuk. Sokszor később lesz világos egy ünnep összetettsége. Most így jártam. Ahogy újra találkoztam leendő közöségemmel, ahogy körülvettek és meséltek, kérdeztek, megérezhettem, hogy a szívükön viselnek, és benne is hordoznak. Fantasztikus élmény volt, ahogy újságolták, hogy mind közösségi, mind egyéni szinten gondoltak rám. És most nem a rám a fontos, hanem, hogy gondoltak. Az, hogy egy család vagyunk, ahol az egymásrafigyelés lételem...

Aztán ugynígy érintett az is, hogy e családon kívüli emberek, akár jelenlétükkel, akár másként küldték szeretethullámaikat, melyek odaérkeztek, összegyűltek, s a Szeretet erejével egyesülve formálták ezen ünnepet. Jó volt tapasztalni ennek erejét, és köszönöm Mindenkinek külön-külön ezt a figyelést és együttlétet...

Az ÉLETbe való gyökerezést kívánom Nektek és magamnak egyaránt. Vele lesznek még szép ünnepeink...

Pislákoló mécses

Az újoncidő utolsó napjaiban, amikor épp költözőben voltam Budapestről, s előttem állt Róma, az ismeretlen, s vége volt valami biztonsgágos létnek, akkor írtam ezt a pár sort. Viszont most felfedeztem, hogy érzésekben mennyire közel áll mostani állapotomhoz is, hiszen a fogadalomtételnek van egyfajta olyan bizonytalansága, mely pontosan arra vezet, hogy a következő iromány utolsó sorát kimondjam. Ezáltal kifejezve azt, hogy vágyom az ÉLETbe helyezni biztonságomat...

Végvágy

Lapot kerestem. De már nem találtam.
Polcaim üresek. Vége van!
Egy időszak, melyben tenyeredbe
tettem akarva-akaratlan önmagam,
s melyben magammal ajándékoztál,
véget ért!

Most gyertyám előtt ülök. Ég!
A füstölgő pálcika füstölög,
s közben azt nézem, melyik
vagyok most. Azt hiszem nem
égek, csak pislákolok! Mécses
vagyok és nádszál. Énem
ez ellen tiltakozik, de ez
vagyok, s így karjaidba örömest
simulok, mert pislákolásomat
éltetni akarod, s hajlongásaimat
eltörni nem hagyod. Köszönöm!

Fényed belém világít. Látom mi van
ott, s most oly nagy az árnyék,
hogy elbizonytalanodom. Miért?
Mert gyógyulásomat magamtól akarom!
Ne hagyd ezt! Öleld át ürességem,
s vezess engem Te gyöngéden szerető Isten!

Ma csak…

Ma csak hálás vagyok…

Találkoztunk. Beszélt és
beszéltem. Meghallgatott
és meghallgattam. Pár
baráti szó. Jól esett…

Ma csak magam vagyok…

Hepék és hupák. Vannak.
Ma közelről láttam. Nem
a másét. Sajátomat.
Fájt… De valós…
S ez fontosabb!

Ma csak örömteli vagyok…

Egy telefonhívás. Csak
hivatalos témák. De
kedvesség, öröm és
lelkesedés bujkált a
szavak mögött.

Ma is csak ÉLETben vagyok…

Hát ember! El kellett lépjek, hogy a buletinomot leszerokszoljam, s egyúttal lelépék vacsorázni es. S amikor a veress bort kitötöttem, s a tányérnak azon széle mellé letevém, ahol a veress hagyma vót, mondom, az iskoláját, én a komámtól, el se köszönék!

Remélem, nem haragszol ezétt!

Isten ádja meg még a lábad nyomát es!

komád

Notte bianca!

Hát komám, te ilyent még nem láttál! Itt egy egész áldott éjjel, szombatról vasárnapra virradólag, dáridó vót. Itt fehér éccakának nevezik, me elméletileg nem sötétedik bé. Így osztán nyitva vótak a múzeumok, vótak előadások és koncertek a tereken. Ha a két szememmel nem láttam vóna, el se hinném ember, hogy ez es létezik.

Az első, ami münköt megfogott, hogy a Kapidóliumnál Laura Pausini koncert lesz. Ne félj, nem kellett keccer mondani! Abba helybe indultunk, mikor megtuttuk. S vártunk es még vaj felórát, me elöször a fúvósok léptek fel. Na nem a tekerőpatakiak, de azé ezek es futták, ahogy tutták. Neki vótak veressedve, mind malac a nyárson. De erőst tetszett. Egy ukrán komával néztük, s hallgattuk. Na, nehogy aszt hidd, hogy má ukrányul es megtanótam, hanem ő beszél olaszul, értetted-e.
Na, de a vége a lett a dolognak, hogy influenzás lett az „énekes madárka”, s csak egy levelet írt, amit nekünk felolvastak, de meg kell mondjam neked komám, hogy ez nem vót túl szórakoztató. Én aszt hittem eddig, hogy a madárinfluenzának van szépérzéke, ember, de nem, még az énekes madarakot es ritkitja. De ahogy ezt a levelet felolvasák, abba a minutomba a tömeg fele elvonult vót, s mű se a másik felibe tartozánk. Így megnézénk az olasz-francia meccs másadik félüdejét.

Azután esment kimentünk, persze feltarisnyálva, úgy, ahogy ilyenkor illik értetted-e. Vittünk egy-egy kötetecskét, méges csak fontos a kulturálódás.

De osztán miket láttunk, ember! Mindent le se tudok irni, annyiféle vót, de egy osztán érdekes vót. Vagy haton-heten ruganyozós gólyalábakon keztek táncolni, s mindegyik három olyan biciklipompa nagyságú csövet hajigált, s ember, egyet se ejtettek le, becsület szavamra. S amikor szökdöstek, akkorákat ruganyoztak, hogy rajtunk es átszöktek. Az az igazság, ha nem lennék székely, meg es ijedtem vóna.

Ezek eppe, hogy béfejezték, egy leánka vaj hat méterre a levegőbe, elkezdett egy karikán jácodni. Na, mondom, ez es ha leesik, nézheti magát. Próbálkozott es odafenn, erre csavarodott, arra, így nyújtozódott, s úgy, de nem sikeredett neki. Meg es tapsoltuk, ha má így megjárta. Ezután pedig olyan zajt csináltak, mintha lövődöznének. Utojjára ilyet es csak a katonaságnál hallottam. Nem azé, mintha katona lettem volna es valamikor, csak a katonaság mellett laktunk, értetted-e.

Ahogy ennek vége szakatt, mi még megnéztünk egy humoristát, de sokat nem érténk, na, me más felfogásik van itt az embereknek, s más a humorik es. Úgy, hogy mi eljövénk.

Hazaérve megállapitottuk, hogy ez fáin este vót.

Borongó

Kint esik. Itt vibrál a neon.
S belül is hasonló.
Kicsit felhős, mondhatnám
borongó.
Még nem esik...

Csak nézek. Igen, befelé.
Látni szeretném miértjét.
Hiába.
Láthatatlan.
Van és kész.

Jel.
Jele annak, hogy élek,
hogy érzek, hogy
emberből vagyok.
De jele annak is, hogy
nem a magamé vagyok.
S annak még inkább,
hogy mélységeimben
misztérium vagyok,
ahogy te is.
Ahogy mindegyikünk.

Most kezd bent is
vibrálni!
Pislákoló mécsbél:
„Most is itt vagyok.”

Őt hallva lassan elered
az eső...

Köszönlek...

Egyedi vagyok

Ma olvastam az Avvenire római lap vezércikkét. Mondhatnám, teljesen véletlenül, de hiszem, hogy vezetett volt. Ebben egy olasz költő ír a pápa loretoi ottlétéről, de nem tudosításszerűen, hanem inkább benyomásait írja le, mind a pápáról, mind az ott össegyűlt fiatalokról. Ez az írás érintett meg, s így írtam ezt a pár sort:

Másmagam

Más lenni? Itt és most?
Nem lenne könnyebb holnap?
Aztán ismét holnap, s
esetleg azután?

Hiányzik. Igen, a bátorság.
Mert igazi magam lenni
annyi mint más lenni,
mert így adatott.

Kikerülni. Igen, a megszokottat,
Mely szívesen visz.
Magával ragad, hordoz
s lassan megszüntet
magam lenni.

Megengedni. Igen, az ÉLETet,
Mely éltet, s ilyennek
alkotott. Elfogad. És szeret.
Pont így, ahogy most vagyok.

Köszönöm, hogy egyedi vagyok...

Várnék valakit?!

Ülök. Itt ülök. Úgy ülök itt,
mintha valakit várnék.
Várnék valakit?!

Aztán csend. Az a mély.
Nincs benne gondolat!
Csak érzés! Feszít!
Majdhogynem széthasít!

Aztán csak ülök tovább.
„Mi az? Nem adod fel?”
Ismerős hang.
Ő is itt van?
Vagy ő van itt?

„De mi az itt?”
Egy újabb kérdés,
mely megpróbál.
Itt most a csend.
Most itt a csend.
Itt vagyok.

Ebben a hangtalan
zajban itthon vagyok.
Kicsit félelmetes, furcsa.
„Megszokod!”
Ismét a hang!
Megszokni? Ó, nem!
Azt nem akarom!

Akkor hát mi legyen?
«Maradj itt! Itt vagyok!»
Ez másik hang.
Bensőmig megérint!
Valahogy szimpatikus.
Ó, ez Te vagy!
Ó, hát Téged vártalak?
Aztán csend...

Újra itt ülök.
Újra úgy ülök itt, mintha
várnék valakit!

...

Egy kis Piazza Navona

Az este kisétáltam kicsit a városba, mert nagyon szeretem Róma tereinek esti hangulatát. Tíz körül érdemes kimenni, ismerkedni az élettel. Persze nagyon sok turista mozog ilyenkor a tereken, s ezt sok művész vagy művészhajlammal rendelkező emberke kihasználja. Így aztán zajlik az élet…

Az egyik sarkon egy bűvész hajat varázsolt egy kopasz pasinak a közönségből, másik helyen gitárosok játszottak jobbnál jobb dalokat, következő sarkon Pinocchio szórakoztatta az arra járókat, a tér másik oldalán pedig egy marionettbábos táncoltatta a figuráit. Szóval van hangulat…

Az estéről két képet hozta magammal, melyek igencsak megérintettek. Az egyik szökőkút mellett ültem, s a gitárosokat hallgattam, amikor egy fiatal lány egy középkorú hölgyet tolt el egy tolókocsiban mellettem. A hölgynek nagyon tetszett a zene, ezért megálltak, s amikor vége lett a számnak, könnyes szemekkel tapsolt, ragyogott az arca… Akkor az futott át rajtam, hogy szeretnék én is fogyatékosságaimban ilyen szabad lenni…

A másik képből is az arc volt fontos számomra. Egy fiatal pár közeledett egy motorinón, s a lányka lelkesen kapaszkodott, haja lobogott, arcán fülig érő mosoly. Olyan boldognak tűnt, hogy elüldögélt volna egy életen keresztül a motorinó hátsó ülésén…

Ahogy elsőként hatottak rám ezek az arcok, azt hittem, hogy ez valami csodálatos jelenség. Valóban csodálatos, de kicsit belegondolva azt a közös pontot fedeztem fel, hogy ezek az emberkék jelen tudtak lenni az este. A tolókocsis hölgy jelen volt és belemerült a zenébe, azokban a pillanatokban megszűnt minden egyéb körülötte és benne, s betöltötte őt a zene. Ugyanez történt a motoron ülő kislánnyal is, jelen volt párja ölelésében, s engedte, hogy ez betöltse…

Nincs más egyéb hátra: vagyok, s betölt az ÉLET.

Ádjon meg, hé!

Má’ olyan rég nem írtam neked, édes komám, hogy az írasomot es elfelejtetted vóna, ha nem komputerrel írnék neked feszt. De hál’Istennek van ilyen lehetőség es, no.
Most egy hét szabadságunk vót, de mondjuk ezt lehet, hogy nem nagyon érted, me’ otthon a mezei munkálatok, s minden egyeb mellett nem nagyon van idő ilyesmire, ezé’ inkább úgy mondom, hogy bócsús napok járának mifelénk, értetted-e. S ezt osztán úgy ódottuk meg, hogy elmentünk Nápolyba, ami egy elég terebélyes város Olaszban, ott dél felé. Eccer szép város, ember, ahogy fekszik ott a tengerparton.
Ez osztán még érdekes édes komám, me’ mink otthon csak a ződ tengerre jártunk, vaj kapával, vaj kaszával, de ez kék tenger, s sós is ember. S a hullámok jőnek veled szembe, jól meg kell állj a talpadon, hogy el ne vigyenek.

Na, de Nápolyba osztán van élet ember. Kicsi keskeny utcákon úgy mennek ezek a két kerekű motorinók, hogy alig győztem féreállani. Az emberek pedig úgy beszélnek, hogy előre az’ hittem veszekednek, amíg nem mondták, hogy itt ez így normális. Ezek annyit beszélnek itt komám egy óra alatt, mind amennyit mi egész évbe.

Osztán megnéztük a kikötőt es. Most ne a lovakra gondolj, ember, hanem hajókra. A városban van egy nagy kikötő, odajőnek a nagy hajók, s onnan mennek tovább. Eccer mondom, hogy fáin.
Fáin vót Pompej es. Ez egy romváros, ami elég szépen megmaradt, s a csudám ölt meg ember, hogy ezek a régi öregek mire vótak képesek. S itt láttunk olyan embereket, akiket a láva ölt meg, me’ ugye itt van a Vezúv vulkán es. Emlékszel biztoson rea, me’ tanótuk vót annak idején az iskolába. Ezek a pompeiek értelmesek, s kulturáltak vótak, az eccer biztos.

Az időre nem panaszkodom, me’ jó szénaszárító idő van errefelé, de azé néha egy csepp perme jól elkelne, me’ szárad ki minden, még a kedvem es. Ezé osztán néha elolvasok egy-egy „kötetecskét”, hogy öntözzem, értetted-e. Minden másodikot a te egézségedre!

Figyelem

A minap házunk rektora egy érdekes idézetet osztott meg velünk. XXIII. János pápa, arra a kérdésre, hogy mi a feladata pápaként, azt válaszolta, hogy figyelni a Lélek munkáját az egyház életében. Rektorunk szerint ez minden elöljáró feladata. Az otthonlét érzését erősítette bennem...

A figyelem megragadott. Azt hiszem, hogy a figyelés megtanulása nemcsak elöljárók, „családfők” feladata, hanem mindenki személyes életében fontos, mert ez segít bennünket élni. Élni számomra annyi mint jelen lenni. Így aztán elég gyakran kapom magam azon, hogy csak vegetálok, tervek, dolgok, gondolatok és érzelmek között lavírozok, miközben az élet történik körülöttem, és a „sok fontos dolgom” miatt nem tudok vele kapcsolatba kerülni. Itt segíthet sokat a figyelem! Ha figyelek az ÉLETre, magamra, a környezetemben levő személyekre és történésekre... Jó példa erre a filmnézés. Amikor ezt teszem, egy idő után egyszerűen ott vagyok a filmben, mert teljesen leköti a figyelmemet. A film viszont csak egy mesterséges folyamat, akkor is, ha az életben gyökerezik. De ugyanezt megtehetem az élettel is, ha kezdek tudatosan rá figyelni. Tanulnom kell az élet filmjébe belemerülni...

Egyre inkább azt hiszem, hogy itt jön létre az egység. Amikor elkezdek a jelenre figyelni együtt vagyok környezetemmel vagyis az ÉLETtel, s ez minden. Ez az egyszerűség viszont igencsak bonyolult...

Kószálnak. Gondolatok és érzelmek.
Tudom, hogy vannak. Azt is, hogy
hozzámtartoznak. Mégis sokszor
rajtam kívűl vannak, tanítani,
vezetni akarnak, s ha beléjük merülök,
múltat, jövőt, tanulságot s terveket mutatnak,
miközben mellettem az élet történik.

Ekkor jött a szó: figyelem!
Kuszaságom közepébe talált.
Kiforgatott. Kiürített. Most itt vagyok.
Tapasztalok. Első sorban magam,
ha néha együtt vagyok. Aztán innen
kinézve arcokat. Bolyongó tekintetek.
Egy pillantra megállnak, de már mennek is.
Rájuk most nem számíthatok.

Mondd! Valójában mit keresek,
ha ÉLETben vagyok?

Magyar Mise

A mai napot pihenésre, ki- és bekapcsolódásra szántam. Szabad napunk van, így aztán pihenhettem, majd délelőtt meghallgattam a Magyar Misét. Kikapcsolódásnak gondoltam, de bekapcsolódás is lett közben, mert e mű hangulata valami ünnepbe vezetette bele. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ma ünnep van. Persze a dátumot reggel is láttam, de ezt a fantasztikus alkotást hallgatva a fejem tetejétől a talpamig átjárt az ünnep.

Most két dolog érintett meg belőle. Az egyik, hogy a tényektől nem látjuk a valóságot. Mik a tények? Amiket én meg tudok határozni, amit ki tudok mondani, ami körülvesz. Konkrétan lehet ez a házam, az autóm, lehet a hobbym, a pénzem, lehet a munkám, a családom, lehetnek a barátaim, a kedvenc zeneszámaim, és sorolhatnám. Pár napja valakivel arról beszélgettünk, hogy mit akar mondani de Mello egyik története, melyben egy üzletember megkérdi, hogy mit kell tennie, hogy boldog legyen, el kell-e adnia a jól menő üzletét. A válasz pedig az, hogy térj vissza a szívedbe. Azt hiszem egybecseng ez a két mondat. Mert nem azt akarjuk, hogy ezek a tények eltűnjenek az életünkből, hanem egy új hozzáállás kereséséről van szó, a prioritások figyelembevételéről. Ami azt jelenti, hogy az előbb felsorolt személyek, dolgok akkor takarják el a valóságot, ha nem a maguk helyén vannak. Ez most újra felkavart, hogy megnézzem „tényeimet”… A szívemből, életem központjából, ahol az ÉLET darabkája van bennem, onnan kell ránéznem az életemre…

Ha ezt meg tudom tenni, akkor jön az, ami másodikként érintett meg: amikor az önátadás, az áldozat megtörténik a Magyar Misében, akkor egy ideig egy erős szívdobogás hallható, ami addig nem volt. Ebből pedig az következik számomra, hogy az önmagamból való kilépéssel, az önátadással, a tények helyes látásával és használatával kezdődhet el bennem az élet, mely maga az ÉLET. De az átváltozás is az ő erejéből történik… Most erre az életre vágyom… Ennek pedig van egyfajta bizonytalansága, mert nem én vagyok az, aki legjobban tudom a következő lépést, hanem ezt átengedem az ÉLETnek. Ahogy Hamvas egyik mondata ezt kifejezi: Az élet akkor kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz. Számomra ez úgy alakul át, hogy az élet akkor kezdődik, amikor nem feltétlenül én tudom, hogy mi lesz.

Itt pedig elérkezem Máriához, akinek az ünnepe van. Számomra ettől nagy és ettől boldog ez az asszony, hogy rá tudta bízni magát kislányként az ÉLETre, hogy az teremtse meg a biztonságát. S ha az ő életét látjuk, akkor egyből világos lesz, hogy a ráhagyatkozás nem azt jelenti, hogy a szenvedés, rossz eltűnik az életemből, s lebegni fogok a föld felett, hanem azt, hogy bármi van is az életemben, abban én nem vagyok egyedül, mert a biztonságom nem magamban van.

Most az van bennem, hogy mennyi sok nagy dolgot írtam, de ahogy a valóság mutatja, én ezekben is kicsi vagyok, de az ÉLET erejéből merítve, törekszem…

Ana öröme

Ma az ebéd után segítettem eltörölni, elpakolni az edényeket. Ez is nemzetközi munkának számít, mert jelenleg egy tájföldi és egy román hölgy végzi ezt a munkát. Így aztán Anaval, a román hölggyel volt alkalmunk kicsit beszélgetni, ő is örül, ha itt az anyanyelvén beszélhet. Nagyon megérintett az ő öröme.

Sokszor annyi mindenre vágyok, keresek, különböző tárgyak, ruhadarabok, mindenféle csecsebecsék, s amikor megvan, mégsem tudok igayán örülni nekik.
Ugyanígy, egy-egy szllemi kincset is sokáig tudok keresni, de utána már egy újabbat kersek. Ana pedig már napok óta örül annak, hogy felvették ide dolgozni, habár nem olasz, és elég rég nem vettek fel ebbe a házba új munkaerőt. Az az öröm és lelkesedés, amit az arcán láttam, miközben ezeket mesélte, nagyon megérintett, és elgondolkozatott...

Örülni egyszerűen annak, ami van. Annyi minden van jelen velem egy pillanatban, s én mégis valami másra vágyom... Itt az ideje újra felfedezni azt, ami itt van.

Az ÉLET ma Ana-n keresztül közelített. Nagyon leleményes, megtalálja az utakat... Köszönöm!

Találkozás

Pár napja meglátogattam a Vatikáni Rádió magyar programjának szerkesztőit. Két hét után először beszéltem magyarul, sőt még székely viccekre is volt igény, s olyan közönség volt, akik vették is a lapot. Most esett le csak, hogy mit is jelent tudni a nyelvet, birtokolni egyfajta mentalitást, gondolkodási stílust. Persze sok vicc vicc marad fordítás után is, de nagyon sok lefordíthatatlan. S mennyi mindennel van így...

De nemcsak a magyar beszéd volt élmény a Rádióban, hanem az a közvetlen és kedves fogadtatás is, amelyben részem volt. Az volt az érzésem, hogy már ismerjük egymást, s most csak újra találkoztunk. Nagyon jó hangulatban eltöltött idő volt.

Így telnek napjaim, új és újabb, jó és jobb találkozások...

Drága egyetlen komám!

Nekem itt Olaszba eccer erőst jól telik. Nem tudom, hogy ti otthonjába hogy vagytok, de itt az élet napos ódala elég szépen látszik.

Itt nem csak egy központ van mind nálunk otthon, ember. Itt osztán egymás mellett vannak szinte olyan piazzak, na, mind nálunk a központ. S milyen szép kutak, ahol szökik a víz, értetted-e! Persze nem lehet azt neked könnyű elképzelni, me’ amíg ide nem jövék ez nekem sem vala eccerű. De most, hogy a jó Isten idesegített, igyekszek itt mindent jól megfigyelni, me’ a fényképezőgépet nem is szerettem, s nincs es na, ez az igazság. Így osztán eléggé meg kell erőltessem az agyamot, s a sok furfangról át kell sirüljek ezekre a megjegyzésekre, de hát otthon el akarom én es mesélni, hogy mit láttam, me’ Hazug Pista bácsi meséit, ahogy hallám, má’ ti es meguntátok. Pedig jól forog a zagya a zöregnek. Legalábbes jól forgott vót, míg otthon vótam, de remélem, mire hazamenyek es, még a jó Isten egészségbe megtartsa őt es, s a családját es.

Hogy én itt mit csinálok? Tanólok, drága komám, me’ itt se székelyül, se magyarul nem értenek, s rományul es csak a piacon, értetted-e. Me’ vasárnap valék a piacon, kellett vegyek egy teniszcipőt na, s így osztán odakeveredtünk, de teli van itt a piac románnyal, ember, még a zene, amit ha kell, ha nem hallgattunk, az es romány vót. S a jó szivarakot es mind rományok árulják. Ilyen tizenéves suhancok a bluzik alá teszik el a karton szivarokot. Na! Szóval valék a piacon is, de főleg tanólással tőtöm az üdőt, me’ engem ide ezé’ menesztettek.

Az étel itt komám erőst érdekes. A mély tányért kiteszik, hogy az eszedet megjártassák, de osztán laskát hoznak belé, amit ők pasztának hínnak, mind mi a fogpasztát, na. Lassan kezdem megszokni, me’ erőst finom. Osztán itt komám a ződséget nem a másodikkal eszik, nehogy a saláta a disznóval esszevesszen, hanem a hús után, odabé má’ mindegy ejsze.

A városba pediglen jó a hangulat. Osztán olyanok vannak, nem es hinném, ha nem látnám. A szobrok előtt van egy kicsi doboz, s ha abba pénz dobódik, a szobor vaj meghajol vaj integet. Eccer egyik meg es ijesztett.

Na! Most ennyit egyelőre, s várom, hogy írjatok tik es, me’ én es hallanék otthonról ezt-azt!

Szeretettel: komád, Estány

Nemzetköziség és színeváltozás

Ma kicsit összeért bennem e két esemény, mert az első folyamatosan jelen van, a másikra pedig a mai ünnep hívta fel a figyelmemet. Igen, a nemzetköziség nagyon komolyan jelen van közösségünkben. Nap mint nap tapasztaljuk egymás közös és különböző vonásait, kultúráink színességét, szépségét, másságát.

De hogy jön ide a színeváltozás? Azt hiszem ez az egyik pont az evangéliumban, ahol Jézus beavatja pár apostolát az ő kultúrájába. A „kultúrsokk” meg is van, hiszen Péter össze-vissza beszél, legalábbis ezt írja az evangélium, hogy nem tudja, mit mondott. Ez így van. De el tudom képzelni, hogy abban a kultúrában az ÉNünk majd háttérbe szorul, s ez történt meg egy pillanatra Péterrel is, amikor nem magának akart sátrat, hanem azoknak, akik körülötte voltak.

Pontosan itt ér össze bennem mindez! Mert ez a kultúra „köztetek van”! Nagyon jó tapasztalni azt, hogy sokféleségünk, bábeli zűrzavarunk közepette is képesek vagyunk egymásra figyelni, elég komoly intenzitással tudjuk kérdezni egymást, tudunk beszélgetni, tudunk a másik életéből, tapasztalataiból is kiindulni.

Számomra erről szól a mai ünnep! Az ÉLET mai ajándéka ez számomra, hogy megélhetek már itt olyan helyzeteket, amelyben része volt Péternek is! Persze az árnyékaim léteznek, és meg is maradnak, mert ember vagyok! De emellett szeretnék nyitott lenni azokra a pillanatokra is, melyek általában rövidek, de az ÉLET ott is munkálkodik…

A nap átlagos, az ÉLET nem

Szinte hihetetlen számomra, hogy nap mint nap egyre szebb élményekkel ajándékoz meg az ÉLET. Nem nagy dolgok ezek, de igenis arról tanúskodnak, hogy nem vagyok egyedül. S ezek az események akkor történnek, amikor szükség van rájuk. Figyelve vagyok, de nem ellenőrző és kritikus szempárt látok, ha arra nézek, hanem egy gondoskodó tekintet figyel, segít, kísér, irányít. Nagyon élvezem de Mello személyes vallomását erről. Azt írja, hogy sokáig nem mert ebbe a szempárba belenézni, mert félt, hogy sok hibát követett el, s e tekintetben meglátja majd az ítéletet. De egyszer összeszedte minden bátorságát, és belenézett. Csak ez volt a tekintetben: szeretlek. És így fejezi be e vallomását: „Ekkor kimentem, és Péterhez hasonlóan, én is sírni kezdtem.” Ezt csak azért írom le, mert újra megtörtént bennem is ez az élmény, és ez a történet nagyon jól kifejezi, amit mondani akartam.

Aztán eléggé itt van napjaimban, napjainkban az aggódás, néha fölöslegesen, mert például annyira a jövőre irányul, hogy teljesen fölösleges. Erre érkezett ma ismét válasz: „Aki folyton a széljárást lesi, sohasem vet, aki mindig a felhőket nézi, nem jut el az aratáshoz.” (Préd 11,1-4) Nagyon megérintett ez a mondat, mert tényleg sokszor elvesztem a JELEN fonalát hasonló aggódások miatt. Persze elég szűkös a határ a megfontolás és az aggódás között, de létezik. Ezt keresgetem…

Ami még nagyon fontos volt számomra ma, hogy egy nagyot kosaraztunk az udvarunkban. Egyrészt a felállás tetszett nagyon. Kettő kettő ellen játszodtunk: egy horvát és egy madagaszkári egy portugál és egy magyar ellen. Nagyon jó játék volt. De a másik maradandó élményem, hogy egy idős jezsuita kiszólt az ablakon, s nem azt mondta, hogy hagyjátok abba, mert dolgozom, hanem megdicsért, hogy milyen jót dobtam. Kis történés, de erősít abban, hogy itthon vagyok és mutatja, hogy kik is a jezsuiták…


Kezdj élni bennem!

Kerestem. Figyelnek. Egy tekintet.
Félek. De felnézek, s meglátom.
Az érzés ismerős, arcomon érzem,
Hogy simogat, ölel. Megbénulok.
Nézem e tekintetet, és lassan megszűnök.

Kezdj élni bennem!

Ignác

Ahogy leírtam ezt a nevet, egyből beindult bennem néhány gondolat, s persze az érzések is. Különösen most, hogy itt vagyok, minden nap bemehetek a szobájába, lényének nagysága megérint. S ez nem valami elvont gondolatok köré csoportosul bennem, hanem leginkább Ignác praktikussága érint meg. Ez itt kézzel fogható, ha csak ezt nézem, hogy milyen jól helyezkednek el épületeink Róma szívében.

De leginkább Ribadaneira egyik mondata érintett meg, melyet az esti misén hallottam. Azt írja, hogy Ignác nem beszélt túl helyesen olaszul, de a Maria della Stradaban úgy prédikált, hogy képes volt tüzet gyújtani a szívekben. Ez az ÉLETre-hangolódás tetszett meg most nagyon Ignácban, aki a forrást, melyből táplálkozik, képes másoknak is továbbadni.

Az olaszokra visszatérve, éppen az érint Ignácban is, hogy engedi átfolyni magán az ÉLETet. Persze ez nem tétlenséget jelent, hanem állandó figyelést, melyet megfontolás követ.

A másik, ami megérint mostanság, hogy egy ideje kicsike a becenevem, de most valóban én lehetek a ház piccolino-ja, ugyanis én vagyok a legfiatalabb. Házunkban ez különböző hagyományokkal jár, de ezekről majd akkor írok, ha történnek. Egyelőre kicsiségemnek örvendezek… Az ÉLET nagysága, Ignác nagysága és a magam kicsisége megfér egymással…

Nagyobb örömöm most nincs!

Az örök város

Több szinten megmozgatott mai megérkezésem Rómába. Bár tényleg fáradt voltam egész nap, mégis egy belső öröm munkált bennem azáltal, amit magamban és környezetemben megéltem. Egyszerűen fantasztikus, ahogyan az olaszok, a rómaiak, hagyják folyni az életet a maga medrében, épp azáltal, hogy nem ásnak medreket. Példaul nincsenek mindenhol sávok festve az útra, de mégis figyelnek egymásra az emberek, ugyanakkor pedig a behorpadt autót sem szégyenlik. Ez két olyan elem volt a mai napomban, ami elsőkent megérintett, mert még bent sem voltam a központban, amikor ezzel találkoztam. Így aztán két tanulságot vontam le magamnak: engedni az életet folyni a maga medrében, melyet nem én ások ki, hanem maga az ÉLET. Másrészt pedig nincs amiért rejtegetni árnyékaimat, hanem inkább kiengesztelődni kell velük, s megengedni, hogy legyenek, hogy ezáltal szabadon gyógyulhassanak.

Egy másik élmény, ahogy a házban fogadtak. Egyből mindenki ismerősnek tekintett, beszélgettünk, nevetgéltünk, s éreztem emögött a hatalmas odafigyelést és személyes törődést. Mindennel kiszolgálták az újjonan érkezetteket. Önzetlen szolgálat!

Aztán a színesség fontossága, vagy nevezhetjük másságnak is, szintén újra megerősödött bennem. Ez pedig azért, mert sokszor egyszerűbb, meghatározhatobb, befoghatobb lenne minden, ha egy, két vagy maximum három szín lenne. De az élet nem ilyen. Az asztaltársaságomban németek is voltak, madagaszkáriak is. Két eltérő színnek vélhetném, de mégis szépen voltunk meg egymás mellett mindhárman, s együtt is szépen "festettünk".

A délután folyamán pedig a németekről alkotott előíteletemről kellett lemondanom, meg arról, hogy nem jó általánosítani (íme egy szép példa:)) Egy német sráccal sétálgattunk, de úgy ment át mindenhol az utcán, hogy sem lámpát, sem átjárót nem keresett. Mondtam is neki, hogy átvette az olasz stílust. De a lényeg az, nem lett volna jó őt dobozba tenni.

Az este pedig a Piazza Venezziaé volt. Ott sétalgattam, s valami nagyon erős szabadságot éreztem, ahogy a szökőkutat figyeltem. Folyik, folyik és folyik, megállás nélkül folyik a víz. S ez is az életre emlékeztetett.

Ennyi minden után csak hála van bennem. Egyrészt az ÉLET felé, aki ennyi mindent adott nekem, másrészt azok felé, akik ezt a szándékát kivitelezték, azaz ideküldtek Rómába. Köszönöm.

Út, keresés

Valahogy most ezek a szavak fontosak számomra. Azt hiszem a legutóbbi kétéves időszak tanított meg erre. Hogy miért? Azért, mert mind az út, mind a keresés egy folyamatot fejez ki.
Sokáig gondoltam arra, hogy elvégzem az iskolát, akkor más lesz. Aztán elvégzem az egyetemet és minden kész lesz. Az utóbbi két évben gyújtott fényt a nagy kéz, hogy mindkét előbbi mondatom állítmánya jövő időben van. Vagyis csak álmodozások ezek, s egyfajta olyan biztonságnak a keresése, amely csábító ugyan, de távol áll a valóságtól, mert az élet az egy folyamat, mely dinamikus és nem statikus. Persze könnyen belesüppednék, ha ez nem így lenne. Sőt így is van esély arra, hogy múltamba vagy jövőmbe süppedve hamis vágyakkal áltassam magam. Mostanra azonban beláttam, hogy a jelen a legfontosabb, s aki VAN az adja meg nekem azt a biztonságot, amelyet jövőmbe próbáltam kivetíteni.

A másik tanulsága az utóbbi időszaknak, hogy nincs középút. Ezt úgy értem, hogy sokáig olyan utat kerestem az életemben, amley elkerüli a völgyeket. Persze arra nem gondoltam, hogy ezzel a hegyeket is elkerülném. Mostanra azoban már világos, hogy ez lehetetlen is. Csak álltatnám magam, ha ilyenben remélnék. Ami e középút vágyát kielégíti bennem az az elfogadás és megbocsátás. Megengedni, elfogadni az életemben azt is, amit nem annyira szeretek, amit negatívumnak címkézek. Ugyanakkor pedig megbocsátani kapcsolataimban igen fontos ahhoz, hogy éljek, ne csak vegetáljak.

Nagyon hálás vagyok ezekért a felismerésekért. Az elvonulás, megállás, csend még értékesebb lett számomra...